aztán mégis elveszik.
kerülve a szembesülést önmagával, egyszer mégis megpillantja a tükörképét.
és rádöbben arra, hogy akit lát.
az nem ő.
a visszatükröződött kép egy alak.
aki olyan idegen számára, mint azok az emberek, akikkel a mozgólépcsőn találkozik a tekintete.
hullámzó.
a lelki állapot.
a beszélgetések súlya. a feleszmélés, hogy miként haladunk a pontból, következő felé. hogy akárhogy is nézzük, eltelt az egy év is.
hogy ti csak jöttök és mentek. sokszor tábort vertek, aztán amint megunjátok a napsütést, vágyódtok az eső iránt. és fordítva.
de van aki marad. de te nem.
és hogy is hajthatnék e felett fejet?
hibás az, aki a múltban ragad.
aki szeretné az időt visszatekerni.
kevés az életünkben olyan esemény, ami közben azt gondoljuk: nem, sosem szeretném, hogy ennek vége legyen.
aztán valahogy ennek a mámornak is vége.
követi egy hiba, egy ballépés.
és talán pont ezért szeretnénk annyira visszamenni az időben. hogy ott, azt a kis csomót szépen kiegyengessük.
a fal omlik. a fal épül. ki tudja merre, ki tudja meddig.
lesz-e valaki, valami, hogy megállítsa.
de talán érezzünk túl sokat, túl vegyesen.
mosolyodjak el, mikor kisgyereket látok, ahogy az első lépéseit teszi meg.
potyogjanak a könnyeim az éjszakain, mikor az alkohol mámorában lepereg előttem az eddigi életem.
mozogjanak azok a fránya pillangók egy kósza érintéstől.
fullasszon a rengeteg. minthogy nyomasszon a semmi.
