2014. július 27., vasárnap

futam.

őt azért, hogy közelebb kerüljek hozzá.
őt pedig azért, hogy távolabb kerüljek tőled.
menekülés
avagy vétek
megerőszakolni a lelkedet?

kicsit úgy érzem..összeér
a gondolat a cselekedettel.
az érzés, mely lehetne a kímélet
roskadozva.
gyalázza meg a hitemet.

a 'csak' és a 'csupán'
közti különbséget ugyan nem leled
ahogyan a 'még' és a 'már'
e két szó is csak némán kiált.
mert.
ez így lesz jó.
ebben a távoli hangzatban
elodázva a perceket
bosszulva a tegnapokat

de hova már.
kérlek.

mikor horgonyzol már le
érsz ki a partra
hagyod,hogy már csak a hullámok ringassanak.
lelkiismeretfurdalás nélkül
az ár sodrásával szemben
vagy éppen azzal együtemben 

lesz, ki megtorolja majd a tetteket
amikért hiába már a bocsánat
hisz ezek már csak szavak
szép ívesen kifaragva

nézz önmagadba.
elégedettség avagy bűntudat
uralkodik-e felül a pillanatban
igaz-e vagy ámítás
a lelked.
mely kitörölhetetlenül az életed része.
és lesz...

...
ó
te felnőttkor, miért vagy ily közel
miért hozod a gyötrelmeket.
engedj is el.
hisz magam leszek.
tőled függetlenül... elégedetten.



2014. július 11., péntek

csel.

olyan vagy, mint azok az emberek,
akik a kitaposott ösvényen járnak csupán.
akik számára a boldogság
csupán egy elérhetetlen állapot.
kik a múltban ragadva, 
ostorozva önmagukat
várnak a megváltásra.

de héj.

ember vagy,
ebben a kilátástalan helyzetben is.
a szomorúság atmoszférájával.
az önfeledt katarzis állapotáig.

hisz vagy.

ahogyan számomra sosem leszel már.
mert hiszen
egyszerre mindent tehetsz és semmit.
gabalyodva össze életekkel.
szíveket törve össze úgy,
hogy ő már nem felel.
önbizalomért siránkozva,
mely már rég elfeledett.

hol vagy te gyermeki könnyedség?

mikor a szerelem még távoli volt.
mikor a barátok még igazak voltak.
mikor nem volt érdek és számítás.
mikor a közhely nem vált még valóssá.

de mondd.

hol kezdődik, csengerina.
s hol te, mélyen tisztelt olvasó.

mikor leszel te picit én.
mikor leszek én picit te.
mikor jelent az ölelés többet.
a csók pedig már kevesebbet.

mikor lesz a vonzalom külsőségesebb.
mikor a gondolat kissé mélyebb.

lesz-e egyáltalán megnyugvás?
húzz-e előrébb az élet?
leszek-e kinek lennem kell?
hiszem el, hogy élek?
keresem-e az igazt?
mely...talán el sem érhet.
szeretem-e a hamist?
ami engem ugyan meg nem érthet....

te.

légy oly kedves.
vesd le az inged a sötétben.
higgyem el, hogy ez a nap.
az.
mely sosem érhet véget.
miközben az elhamvadó cigarettaszál
parázslik a sötétben.

egy hang a fejemben lüktet.
szajkózva az elérhetetlenséget.
a lelkedbe.

ó, te.

de miért nem.
miért vagyok én itt, most.
ebben a sötétségben.

mondd a megoldást.
így hova is juthatok.
miért hiszem azt, hogy ennek itt,
e vég jutott.

vezess el a tudathoz,
mely boldogít és mámort ad.
higgyem el, hogy az élet
te nélküled is adhat célokat.
célokat.



2014. július 9., szerda

ez pontosan annyi.

ez pontosan annyi.
mint azok a helyszínek ahol nyomainkat hagytuk.
hűlt helyeinkre lépve elfog a fájdalom.
hogy hiányzol.
a lényed vagy csak a tudat.
hogy egyáltalán ott voltál-e vagy csak én képzeltelek el magamnak.
mi is lehet a határa az ábrándoknak?
megszerettelek. 
most már csak így, tisztes távolságból mondom ezt.
anélkül, hogy a szemedbe néznék.
viszonzás és reakció nélkül.
a puszta tudat kivetülésével.

de sodródjunk hát.
emberként tekintve egymásra.
testem érezze tested.
lelkem érintse lelked.

aztán csak ülni a metróállomáson.
nem törődve azzal, hogy hanyadik metró suhan is el mellettem.
hogy éppen ki időzik mellettem
legfeljebb két és fél percig.
mikor egy újabb szerelvény érkezik be.
egyszerűbb lenne-e ha nem várnék.
hanem könnyed testemet átengedném a gravitációnak
és elévetném magamat.
lenne-e bárki is, ki e tettemet megakadályozná.
lenne- valaki, aki e hisztérikus kirohanásom közepette csak átölelne.
és visszatartana.
vagy az emberek
kik két és fél percig időznek mellettem,
oly kimértséggel néznék a tettet,
mintha csak kellő nyugalmassággal én is csak felszállnék a metróra.
őszintén.
törődünk-e egymással...?