és érzem az őszillatot ebben a végtelennek tűnő, mégis elmúló nyári levegőben.
kihajolok az ablakon - az ablakon, ami huszonegy év után immár nem az égre néz, hanem a belváros mindig lót-futó lakóira.
elengedtem a komfortzónámat.
itt vagyok, ahova nem költözött még be az otthonszag.
de itt vagyok, ahol a falakba rejtőztek a lehetőségek.
itt vagyok, reggel a gangon szóló gitárdallamban.
itt vagyok, az ablak alatt tízpercenként megálló kilences buszban.
itt vagyok, bérház mindent megélt,omladozó lépcsőfokaiban.
itt vagyok, a szabó ervin épületének árnyékában.
és a kálvin-téri párizsiais hangulatában, az utcák kacska macskakövein.
miközben két kézzel próbálom megtalálni önmagamat.
azt, aki talán voltam, vagy azt, aki lehettem volna.
egy hatalmas táskával a hátamon keltem útra - amiben ott van a nyári hónapok súlya.
a gyorsan elillanó érzések.
az utamat kísérő emberek arca.
hangok, amik szép lassan dalként zengnek a füleimben.
távol evezni a hétköznapoktól, kiesve a rendszerből.
elveszni, aztán fellelni.
látni a napfelkeltét egy idegen városban.
felébredni egy barát mellett a sátorban.
hallgatni az esőcseppek zaját a tetőablakon.
betévedt idegenekkel találkozni egy tea erejéig.
az a kellemes csend közted és egy másik személy között.
kezed ügyébe került középiskolás levelezéseket olvasni.
eltávolódni azoktól, akik fájdalmat okoztak - bármilyen nehéz is.
a város, ahogyan láthatod, miután leszakadt az ég.
forró földön mezítlábasan lépkedni.
a kutyád fogadtatása egy hét távollét után.
meztelennek lenni ott, ahol nem lehetne.
a szorongás utáni megkönnyebbülés pillanata.
a szeretkezés.
először elhagyni a családi házat.
befejezni egy régen elkezdett rajzot.
az alkohol mámorában énekelni egy kihalt utcán.
mikor valaki azt mondja: "ez rád emlékeztet..."
találkozni egy olyan emberrel, aki hasonlóan látja a világot ahogyan te - és rájönni, hogy nem vagy annyira egyedül, mint gondoltad.
szemkontaktus egy szembejövővel.
megváltoztatni a gondolkodásodat egy olyan dologról, amiről egész eddig azt hitted, tudod.
éjjel kettőkor sétálgatni a belvárosban.
a rohanás, miközben úgy érzed magad mintha egy szélviharban próbálnál utat törni.
annyira nevetni, hogy majdnem bepisilsz.
családi rendezvények, amikre nehezen veszed rá magadat, de meglepetéssel zárulnak.
borítékban érkező levelek.
annyira túlenni magadat, hogy alig tudod begombolni a nadrágodat.
egy egész hetes hajsza utáni egész éjszakás alvás.
nem hibázni egy teszten.
megbocsátani másoknak.
és megbocsátani önmagadnak is.
a mondat - "büszke vagyok rád"
elmondani valakinek, mennyire szereted.
feküdni az ágyban barátokkal, bort inni és közösen verseket olvasni.
venni a bátorságot, és nem titkolni, hogyan is érzel.
egy részeg éjszaka körbevéve emberekkel, akikről nem tudott, hogy szegődtek melléd.
komolyzenére elszenderedni.
antik könyvet venni, melyben mondatok sora van aláhúzva.
fotel mögé rejtett régi fényképekkel teli dobozt előbányászni.
hosszasan telefonálni egy olyan emberrel, aki olykor közel engedtél.
a zuhanyzó melegéből kimászni a hideg padlóra.
személyek, akik életútjaikról mesélnek.
céltalan kocsikázások a külvárosban.
egymáshoz simulós testek érzése.
stoppolni egy kisvárosban, ahol még sosem jártál.
hét órás vonaton útközben a tájat nézni.
dunai szigeten egy fa ágán feküdve elmélázni.
a legkedvesebb barát oldalán elaludni.
a naplemente - bárhol és bármikor.
és igazából csak úgy...lenni.
áfra jános: körkörös romok
igen, most az ígéretre várnék, hogy majd jössz,
látlak, beszélünk, de nem ma, így, hanem akkor,
ha egyszer még újra lehetünk együtt úgy, ahogy.
másképp, mint amit most egymásra kényszerítünk.
ölelést, csendes odafordulást, önfeledt nyugalmat
és beteljesülő ígéreteket várnék — de nincs mire,
mert rád telepszik és megrémiszt vágyakozásom,
ami, érzed, valamit megint követelni kezd.
pedig te csak önmagadban, tőlem függetlenül
tudsz szeretni — de tényleg van ilyen szerelem?
ha igen, én még próbálnék várni a kapuinál rád,
s ahogy állnék az áttörhetetlennek látszó fal előtt,
úgy néznél rám, mint a kedvenc képemen. nem is
rám néznél, inkább mellém, a tűzfal felé mutatva,
mintha látni lehetne rajta valahol egy bejáratot,
pedig a titkos ajtó benned, csakhogy rejtve hagyod.
szerinted ez csakis úgy működhet, ha nem kérlek,
ha nem kell mindig igent mondanod, ha nem várom el,
hogy folyton velem akard, ha nem várok válaszokat.
de akkor mégis mi teremt alapot a közös térhez?
szóval fogadjam el, hogy te többre nem vagy képes,
elmondhatatlanul szeretsz, ám több időd akkor sem
lesz, és változatlanságod káprázatában rám nézni is
elfelejtesz. akkor menj, csak könyörgök, ne keress!
de látni szeretnél, tudni akarsz rólam, nem bírod
elképzelni nélkülem, mondod, s vágyni kezdesz rám,
miután menekülésre kényszerítettél. aztán hajszoljuk
egymást egy növekvő körben, hol sosem érhetlek utol,
mert nem állnál meg semmiért, nem engednél közel
senkit, és én sem tudom többé nyugton remélni a dolgok
beteljesültét. mégis túl késő, hogy leállítsam ostromom —
mert igenis hinned kell minket, ha másképp akarsz,
másképp kell akarnod, ha még hinni szeretnél bennünk,
de háborúnk romjai közül végül nem találunk kijáratot,
fejünket pedig már így is túl közel emeltük a naphoz.
idegenek többé úgysem lehetünk, a barátoddá
viszont hogy válhatnék, amíg szeretjük egymást, így,
ahogy szeretjük, vonzzuk egymást, így, ahogy
vonzzuk, érezzük egymást, úgy, ahogy érezzük?
próbáltad már? ne akard tudni, hová vezetne ez…
azért nem voltál még ilyen helyzetben, mert nincs ilyen
helyzet. elvesztesz mindenemmel vagy megtartasz
mindenemmel — az összes többi fárasztó kísérletünk
csak elnyújtja a szenvedést. amiről sajnálkozva bár,
de lemondtál, el kell, hogy engedd, máskülönben
lassan beleég a gyűlölet a szeretet szerveibe.
"mondtam már...nem voltam itt.
álmodtam az egészet.
... és szerinted hol voltam?
nem tudom...máshol.
ürességben itt nincsen hiány.
semmiségekről fecsegtünk, hisz félszázada ezt csináljuk.
de én nem bírom tovább.
mindennek egyre kevesebb a jelentősége.
már mindent megpróbáltam.
múlik az idő.
bár' tudnék aludni...
zuhantam.
zuhantam.
zuhantam.
fent voltam egy...
elég.
elfáradtam.
menjünk innét.
nem mehetünk.
túl korán jöttünk.
mert mindig az éjszaka beköszönte előtt jövünk.
de az éjszaka nem köszönt be.
hirtelen lesz éjszaka, ahogyan tegnap is.
aztán nappal lesz.
...
elmegyek.
isten veled.
soha többé nem látsz.
soha többé."
és lassan közénk is visszaépül a fal,
amit nehezen romboltunk le a végérvényesség hitében.
a közvetlenség megszűnik, hamarosan mi is csak két idegen leszünk már egymásnak, kiknek volt egy közös múltja.
elhalványulunk.
leszel egy a sok közül.
leszek egy a sok közül.
az élmények forgatagára
majd a múlt szürke felhői helyezkednek.
pusztán emlék.
ez marad mindenből
ami csak egy pillanattal megelőzi
a jelent.
nem lehetnek már szavak a pesti éjszakában.
ahol az utcákat most a korai ősz
könnycseppei áztatnak.
marad a kimondottlanság
elakadt hang a kínos csendben
megbicsaklott.
megcsuklott.
kificamodott lélek.
ahogyan,
annyi mindent mondanék
olyannyira,
marad csak a feszült némaság
a növekvő űr
kettőnk között.
whisky. tört jéggel. pici szódával.
és végül is.
mit kívánhatnék neked.
mit kívánhatnék magamnak.
annak, aki egykor leszek.
annak, ki majdan te leszel.
fonódunk-e újra egymásba.
vagy leszünk-e túlságosan távol egymástól.
hányszor futjuk le ugyanazokat a köröket?
hányszor állunk egymással szemben
éppen kéz a kézben
vagy csak egy tőrrel a szívben.
hányszor érezzük a kérdőjel súlyát a fejünk búbján
és
hányszor felejtjük is el kik vagyunk valójában
csak ülsz.
én veled.
szemtől szemben.
sokszor mint egy kivégzés előtt.
a kezdeti pillangók a gyomorban
hitchcock hollók lettek egy szempillantás alatt.
mardosnak és mardosnak.
ameddig bírod és bírom.
ameddig van szusz a szívben
ameddig az önfeledt percek felül emelkednek
a nyomasztó ürességen.
csak azok a kósza mosolyok, amiket elkapsz a villamoson.
csak azok a kimondott szavak, amik megmelengetik a szívedet.
szavak és tettek.
összhangja elfeledtetik veled a múltat.
pillanatnyilag bár
de
megnyitják előtted a jövőt.
csak azok a véletlen találkozások
egy régi arc az elmúlás határáról
egy elfeledett hang a hirtelenségből
egy új személy akiben minden reménységed
...
érintések és érzelmek.
egyikben megtalálod azt, ki voltál
közben a másikban pedig ráeszmélsz a változásra.
ismét eltelt egy év. immár huszonegy éves fejjel tekintek a világra.
az idő ugyan sosem lesz végtelen.
ami ma megtörtént, később csupán töredék lesz.
ahogyan az elmúlt hónapok is összegubancolódva kavarognak az agyban.
személyek.
akiket talán túlságosan is hamar fogadtál a szívedbe.
személyek.
akiket talán túlságosan is hamar engedtél ki a kezeid közül.
személyek.
villódzva az arcuk.
füledben csengve a hangjuk.
égetve bőrödön érintésük.
okkal vagy ok nélkül.
akkor és soha nem máskor.
tekintsük hát útként az életünkre.
mert hogyan máshogyan?!
haladunk az ismeretlentől az ismeretlenig.
érezve örömet.
vétve hibákat.
elkapva lehetőséget.
és elszalasztva alkalmakat.
kár ugyan a megbánás.
elég
mindig csak előre.
