2014. október 4., szombat

el.

furcsák vagyunk. hiszen olykor megrögzötten próbálunk az emlékezetünkbe vésni dolgokat, bosszankodunk, ha éppen megfeledkezünk valamiről.
aztán máskor pedig tíz körömmel könyörgünk bárkinek...akárkinek, hogy az istenért is,felejtsük el.
felejtsük el, hogy megtörtént, hogy egyáltalán volt. legyen az élethez egy radírgumi, amivel mindent kedvünkre eltávolíthatunk.
vagy ha nem eltávolítás, hát akkor legyen eltávolodás. tőle. legyen tisztes távolság elharapott félmondatokkal. legyen álmosoly, hűvösség, érzelmek megtagadása.
higgyük el, hogy ez így jobb lehet.
mert furcsák vagyunk, mi, emberek.
elhisszük, hogy van felejtés. hogy lehet ezt akarva. vagy nem, csak az idő tudja az emlékeinket egy átláthatatlan masszává zsugorítani.
egy olyan masszává, amiben lényegtelenné válnak már a részletek.
mert ami tegnap még itt, az mára ott.

azt hiszem, először az érintést felejtjük el.
azt, mikor esténként a hajszálaiddal játszott. vagy azt a kósza simogatást az arcon. vagy talán éppen az első pillanatot, mikor a sajátodban érezted az ő kezét. milyen is volt már? magam sem emlékszem lassan. hideg vagy meleg volt a tenyere? érdes vagy talán meglepően puha?

ahogyan nem érzem már az orromban az illatát sem. nem tudom felidézni a zuhanyzóból kilépett, frissen letusolt bőrének illatát. de idegen már számomra a hangja is, ami még régen a fülemben csengett, mára már hiába próbálom felidézni.

akkor, talán, mégiscsak felejtünk.
de valahogyan... még mindig ott áll a pult mögött teát szorongatva. vagy a whiskey-től felbódult állapotban perdül-fordul budapest utcáin. ott látom kitekintve az ablakon, sajátságos gesztikulációival a moziterem székén.

az emlékeink. azok pont addig érnek, ameddig mi. sohasem tartanak örökké, halálunkkal ugyanúgy feledésbe merülnek, ahogy mi magunk is. mégis...nagy jelentőséget tulajdonítunk nekik.
pedig minden csak bennünk zajlik le, s mi is csupán emlékként élünk tovább másokban.