2014. január 23., csütörtök

napi rutin.

felkelsz.
nyújtózol. 
fejedben rengeteg terv, hogy miként váltod meg a világot ma is. 
hogy lesz ez a nap más, mint eddigi. 
hogyan leszel az emberekkel kedvesebb. 
hogyan alkotsz valami olyasmit, amit eddig még nem.
legvégül, mennyivel jobb lesz majd a napot azzal a tudattal zárni, hogy ezt is megtetted.

indulsz a kávéd irányába. 
a kávéfőző valamiért ma sem szeretne működni. 
a tányérodat leejted.
a sajt megint elfogyott. 
túlságosan megszokottan indul ez a napod is, ami eddig egy különleges lehetőségként lebegett a szemed előtt.
a kávéd túl cukros lett.

vagy talán épp nem volt otthon cukor sem.

arcot mosol. 
a tükörben szembesülsz megint azzal az emberrel, akit meggyötörtek a hétköznapok.
kócos haj,
fáradt szemek.
erősödő ráncok...
mert már te sem leszel fiatalabb. 
sárguló fogaid láttán elgondokolsz, hog talán nem kávéval kellett volna kezdened a napot.
és a cigarettát is le kellene tenni. 
elszörnyülködésed után előkaparod a dohányodat.
szentségelsz, hogy már megint nincs cigarettahüvelyed. 
elégedetten elszívod végül azt, az egy szál cigidet. 
aztán a másodikat.
és a harmadikat is.
a füst szürkesége nem különb a napod szürkeségénél.
gomolyog körülötted.
behálóz, 
szinte fojtogat.
és nem enged. 

hosszas készülődés után realizálod, hogy már megint van rajtad pár kiló felesleg. 
el kellene kezdeni sportolni.
de majd holnap.
majd.
holnap.
ma inkább mással váltod meg a világot. 

amint kiérsz a buszmegállóba, elered az eső. 
szemerkél bár.
de te úgy gondolod már most el van rontva az egész nap. 
a busz elmegy előtted.
és te leülsz a hideg fémszékre. 
várod a következőt.
ami úgy húsz perc múlva robog be eléd. 
a buszra szállva ezer és ezer szempárral kerülsz összetűzésbe. 
csinos lányok.
helyes fiúk.
hagymaszagú néni.
kedves arcú néni.
zsíros hajú bácsi.
bosszankodó anyuka... 
a város aprajanagyja.
fülhallgató be. 

minden más pedig ki.
mert szerinted a buszutazást csak antiszociálisként lehet túlélni.

bent a suliban megint ugyanaz.
elmélázol azon milyen volt, mikor elkezdted ezt az egészet.
hogy csökkent a lelkesedés.
mennyi ellenszenvesed lett.
hányan bántottak meg.
és mennyire kilátástalan a jövőd.
mégis még mindig bizakodva lépsz be az ajtón, hogy a mai nap más lesz.
a régi ellenségeiddel kibékülsz.
a céljaid világossá válnak
és a jövő már nem is lesz annyira eltántorító.
aztán vegyes érzelmekkel távozol.

kint az utcán szembejönnek veled a barátaid.
hosszas beszélgetések.
hangos hahotázások.
az élet nyomasztó súlya hirtelen feloldódik.
nem gondolsz a holnapra.
sem a tegnapra.
ott és akkor úgy érzed jó helyen vagy.
és nem kell más.

aztán a barátok széjjel szélednek.
ott maradsz ismét egyedül
a saját problémáiddal.
a boltok üvegében visszatükrőzödik saját magad mása.
és te nem ismered fel ezt a képmást.
mert ez nem te vagy.
ez valaki más.

hiába minden menekülés.
minden 'majd holnap'.
önmagad elől sosem bújhatsz el.
kár, mások szerint élned.
kár, mások problémáit előrébb helyezni.
kár, mindenfajta szer felé nyúlnod.
csak azért, hogy elfelejtsd.
ki is vagy valójában.

a nap ismét eltelik.
minden megváltás és újdonság nélkül.
az est hűvös fuvallatában.
nem érzel mást.
csak ürességet.

tudod, hogy holnap ismét elkezdődik a monoton cselekvések sora.
felkelsz.
iszol egy kávét.
elszívsz egy doboz cigit.
arcot mosol.
felöltözöl.
reménykedsz.
aztán csalódsz.
halogatod  a dolgokat a 'majd holnap' mámoros körítésében.
várod, hogy a sült galambot majd eléd helyezzék.
okolsz másokat.
okolod az országot. a rendszert. az időjárást.
mondod azokat a nagyszavakat, hogy
majd külföldön jobb lesz.

de be kellene látnod.
hogy nem lesz jobb.
mert akárhol is leszel a világon.
amíg nem nézzel szembe magaddal
nem jössz rá, hogy igazából
minden csak rajtad múlik.
mert csak el kellene viselni azt az egy papírvágást az ujjadon.
csak lépned kellene lépcsőfokokon.
és várni.
mert képtelen vagy várni...


 





 

2014. január 17., péntek

mi leszel ha nagy leszel.

ha már úgyis amolyan kapuzárási pánikom van, és percről percre változik a fejemben az az elképzelés, mégis mi lenne az a munka, ami azon túl, hogy egész jövedelmező, még élvezem is...na az ilyesfajta gondolkodásom miatt következik ez a blogbejegyzés.

tehát biztosan mindenkinek volt természetismeret órája elsős korában. nekem is volt, mint minden  lelkes hat-hét éves gyereknek. nem emlékszem pontosan mikor is,de talán az első órák között volt egy olyan feladatunk, hogy rajzoljuk le a szép kis üres négyzetbe, hogy mi lenne az a munka, amit majd szívesen dolgozunk, ha majd 'nagyok' leszünk.

rózsaszín barbies iskolástáskájú csengerina vadul elkezdett gondolkozni. nem volt sok elképzelésem, talán csak egyetlen egy. mivel a zene már azóta fontos szerepet játszott az életemben, mióta az eszemet tudtam (meg esetleg előtte is), sőt, énekelni is szerettem, bár dunsztom sem volt róla, hogy milyen hangom van...a zuhanyrózsát meg inkább nem kérdeztem meg erről... szóval pár perc gondolkodás után lerajzoltam egy szép mikrofont. igen. én énekesnő szeretnék lenni.

aztán múltak a percek. olykor átkukkantottam a padtársnőm lapjára, hogy ő mégis mit rajzolt. meg miután mindenki sorjában el kezdte felolvasni és megmutatni a kis alkotását, na akkor ütött belém a villám....
olyan nagy szavak hangzottak el: orvos, építész, manager, tanár... csak úgy kapkodtam a fejemet. aztán eszembe jutott, hogy mégis mit szólnának itthon, ha énekesnő lennék. valószínűleg a kissé reális beállítottságú szüleimnek minden lenne, csak öröm nem. meg hát miért is szeretnék én énekesnő lenni, mikor azt se tudom, hogy jó hangom van-e.
a radírt gyorsan felkapva próbáltam eltűntetni a rajzot, még mielőtt rám került volna a sor. képzeletemben szinte már hallottam az osztálytársaim nevetését, ahogyan egyszerre tartják komikusnak és álomszerűnek az elképzelésemet. ezt pedig nem engedhettem meg magamnak.


de más ötletem nemigen volt.(bár a sok forma-1 konzul hatására, apukám hűen hitte, hogy én leszek az első női forma 1-es pilóta...) ezért mivel hatalmas állatmániában szenvedtem, és sokat jártunk kisállateledel boltokba, így, úgy gondoltam, hogy a kisállateledes eladói szakma biztos jobb lesz, mint egy puszta énekesnői állás.
mondanom sem kell, ezt a habi rajzot és felvetést egyáltalán nem éreztem magaménak. valahogy itt kezdődött el az az örökös dilemmám, ami a mai napig is tart.

aztán persze nem állt meg az élet az énekesnői álmokkal, amik persze valahol mindig is ott lappangtak és lappanganak most is a fejemben.
no de, aztán elkapott engem a láz: könyvek, filmek, filmek, könyvek, még több film és még több könyv. na és persze a jó öreg harry potter... elsős-másodikos koromban kész összeesküvés elméletet szőttem ki, hogy mégis hogy tegyem el láb alól emma watsont. naivan persze nem gondoltam bele, hogy mit érne egy magyar kislánnyal az angliai filmipar, aki a 'yes'-en és a 'no'-n kívül és némi számítógépen angol nyelvtudáson túl nem tud semmi egyebet.
ettől függetlenül vadul szövőgettem az álmomat. rengeteg színdarabot találtam ki és játszottam el egymagamban. otthon, a négyfal között. és vártam, hogy majd valaki észrevegyen a négyfal között. (hogy is gondolhattam volna)
szóval miután arról is lemondtam, hogy én legyez az új hermione granger, már komolyabban kellett gondolkodnom a továbbtanuláson.
a hatosztályos gimnáziumnak már úgy kezdtem neki: hogy igen, belőlem állatorvos lesz.
ez tűnt a legjobb választásnak: vannak állatok, és mégsem egy állateledeles lesz belőlem. gyógyíthatók. doktor leszek. mindenki örül, majd a hatalmas posztomnak. anyu és apu sem szomorú. egy injekció az egyik kutyus popójába. másiknak egy kis műtét. vérrel nincs baj, mert majdnem olyan, mint a ketchup.szóval gond egy szál se. ez lesz az életem célja.
aztán a biológia fakt évekkel később rádöbbentett, hogy nem. nem ez.

újabb döntések előtt álltam. kattogott az agyam, befolyásolt a környezet, a gimnázium, a versenyistálló... és hirtelen a meghallottam a szót: pszichológus.
ez azért mégiscsak valami, gondoltam. mert lényegében kapcsolódik a biológiához. mégsem múlik , jobb esetben, mások élete rajtam. nincs vér. van tisztelet. és a legvégső pont, hogy na ide rengeteg pont kell majd a felvételihez. ami szintén jó, mert kemény gimi után kemény egyetem. biztos ez az élet rendje.


ez az elhatározásom úgy érettségi előtt egy évvel fuccsolt be. apukám, mikor 16 éves voltam, a kezembe nyomott egy fényképezőgépet. és megfertőzött. kaptam pár pozitív visszacsatolást. publikálták egy képemet. kifejezhettem önmagamat. teljesen magával varázsolt.
jelentkeztem mome előkészítőre, mome fotótanfolyamra. jártam kiállításokra. hirtelen a semmiből szinte belecsöppentem a 'művészéletbe'.
mondanom sem kell, hogy egészen az érettségéig fotós szerettem volna lenni. minden naivságomat magamra ruháztam, és nem érdekelt mások véleménye. az sem, hogy a gimnáziumom zöme megvetéssel nézett rám, mert a művészet az nem járható út. az maradjon meg csak az embernek, mint hobbi. az orvos, a mérnök, a jogász...na azok a nagyemberek. legalábbi ők ezt vallották.


valahogy ilyen vegyes érzésekkel végződött a gimnáziumi pályafutásom. és végül most a bkf művészet karának design-és művészetelmélet szakára járok ( a fotós felvételi természetesen nem jött össze elsőre a momén). bármit is takarjon ez. most bölcsész vagyok-e vagy művészettel foglalkozó személy. mi lesz velem. mennyivel leszek majd több e három év után.

igazából nem tudom.

de vannak terveim. mert egyszerre akarok lenni minden és semmi. valahogy ezért jó a színészeknek, mert ők mindegyikbe belekóstolhatnak. egyik nap még titkárnők, aztán meg orvosok. de valahogy én is így akarok élni. nem egy dologra koncentrálni. hanem többre. mert érdekel a varrás, a grafika, az idegenvezetés, a zenélés, a pszichológia, a művészet managment és a zene managment, a klipkészítés (mert hát minden számhoz elképzelek egy videóklipet és a tököm tele van, hogy nem olyan lesz, amilyet elgondoltam), az illusztrálás, a fotózás, az írás, a színészet.... no de az élet túl rövid mindenhez. 
választani pedig még mindig nem tudok. de egy biztos, a főiskolát nem bántam meg, mert olyan embereket ismertem meg általa, akik iránt már évek óta csak vágytam. akik megértenek, akik picit olyanok mint én, egy picit mások is,de csodásak.
ha elmentem volna egy olyan egyetemre, ahol egy előadáson átlagosan 400 diák van, akkor biztos nem indultam volna el azon az úton, ahol épp most járok.

önmagam megismerésének rögös, de boldogító útján.




2014. január 6., hétfő

ábrándozott a világ falaival szemközt.

kezdhetném ezt az egészet egy jól megszokott, az elmúlt egy évet összegző bejegyzéssel. 
de nem teszem. 
mert akármennyire is igyekszem összeszedni a gondolataimat és az emlékeimet, mindig kudarcba fulladok.
sosem éreztem még magamat ennyire boldognak és elveszettnek egyaránt. az emberek még mindig is jönnek és mennek. hirtelen lépnek be a mindennapjaimba és keserédesen távoznak, maguk után hagyva azt az űrt, amit senki más nem pótolhat...hazudnék, ha azt mondanám, nem hiányoznak, hogy nem gondolok rájuk nap mint nap, hogy nem csendül fel a hangjuk a fülemben, hogy nem fordul meg a fejemben a ' mi lett volna, ha...'.
mind falevelek vagyunk, akik bolyogunk a szélben. összekoccanunk. leesünk. engedünk a fuvallatnak és újból felszállunk. ilyen a mi életünk is, aztán majd egyszer vége lesz.

azt mondják, felesleges arról írni, mi történt velem. az érzéseimet éreznem kell, a gondolataimat pedig másban kifejezni.

változó érzéseim vannak budapesttel kapcsolatban. őszintén, meg lehet kövezni, de nem szeretek itt élni. az ember többsége visszataszítóan viselkedik, önzőek...mindenki siet, lökdösi a másikat és süt róluk a boldogtalanság. pénz ide vagy oda...nem ezen múlik.
szóval mikor az unalmas kertvárosi utcánkból bemerészkedek a belvárosba mindig előre elfog az undor, mi fog ma rám várni. aztán sokszor rám tör a budapest iránti vonzalom. hogy megölelném az egész várost a gusztustalanul viselkedő büdős emberekkel, a piszkos aluljárókkal, a duna csobogásával együtt. ahogyan ma is.
újabb csodálatos helyet fedeztem fel, ami magamhoz képest szokatlanul, meghatott. nem tudom mit rejt magában a második kerület, zugliget és a rózsadomb...de egyszerűen csodálatos. ahogyan kering ott ez a 291-es busz és úgy érzed magad mint egy eldugott francia kertvárosi kerületben...bámulatba ejtő.

meghatott az az idős angol pár is, akik szintén velem együtt utaztak. ők nem látják budapest szépsége mögött rejlő bánatot, pesszimizmust, kilátástalanságot. ők csak azt látják, ami van, amit első pillantáskor tapasztalunk. megcsodálják a margit-hídon átmenve a naplementét, ahogy az utolsó napsugarak narancssárgásra festik a parlament falait, a kacskaringós gábor áron utcát, a vígszínházat.. ami mellett mi unottan megyünk el nap mint nap.
idős koromban én is utazgatni szeretnék...vagyis igazából egész életemben. vennék egy nagy túratáskát bele pedig kicsiny életemet pakolnám. és mennék. mert mikor mennék ha nem most.

de aztán mindig itt ragadok. mert hiába a sok álmodozás, egy hétfői napon megelégszem a könyvtárban terjengő régi kötetek illatával és a hazafelé tartó énem éneklésével a kihalt utcánkon.

nincs más célom ebben az életben, mint hogy örömet okozzak. hogy ott legyek mindenkinek, ha baj van. hogy ne érezzék magukat elveszettnek. hogy kicsiny és unalmasnak vélt életüket legalább egy pillanatra is de bearanyozhassam.
nincsenek nagy álmaim. letettem már arról, hogy híres színésznő vagy énekesnő leszek. arról is, hogy majd könyvbe írják a nevemet. hogy egyáltalán tudni fogja bárki is ki volt az a csengeri viktorina.
egy a több milliárd közül.
de ki tudja, lehet hogy valakinek az egész világ.