űr-ess.

kezd minden évszak kísértetesiesen is egymáshoz hasonulni. hogy aztán fogat összeszorítva állok elébe a következőnek. mert olyan, mintha nem ismernénk - nem ismerhetnénk - azt, ami előttünk áll, de aztán mégis... pusztán egy kronologikus időcsavar az egész.
nincsenek már titkok, csak egy jól megírt forgatókönyv az életünk.
itt nincsen már min meglepődnünk, itt nem a véletlenek és a sorsok vannak.
csak te meg én és ő.
ahogyan a tél első éjszakája sem különb az ősz utolsó napnyugtájától.
hogy a nappalok is csak váltják szüntelenül és rezzenéstelenül az éjszakákat.
végül aztán észre sem veszed, hogy hány napot is hagytál magad után. azóta.
csak hirtelen arra eszmélsz, hogy áthatolhatatlan burokban vagy.
hogy már nem tudod, meddig is bírhatja az emberlánya érintés nélkül.
milyen érzés is, mikor ujjak játszadoznak a hajtincseid között.
milyen az, mikor egy kéz simul az arcodhoz.
milyen, mikor hűvös ujjbegyek érintik a hátad közepét.
hogy a libabőr nem más, mint az emberi test közelségének hiánya.

két személy közt ott az ajtó.
de lesz-e majd, ki nem hagy nyomot a távozásakor?
aki csupán megjelenik és illedelmesen továbbáll. eltűnésével nem rombolva le vastag falakat.
hát kérdem - hány perc is egy ember?

gondolhatunk majd olyanra, amire nem szabadna?
tilos képzelgéseinknek ki szab aztán megálljt?

arcok és villanypóznák.
villanypóznák és arcok.
egymást követően pásztázzák az utunkat.
csak kérlek, azt mondd meg, hát merre futunk végül ki?

meddig bírhatja még a lélek a folyamatos ajtónyitogatást és ajtóbecsapódást?
mikor fárad majd végérvényesen bele, és húzza magára a nehéz vasrácsot.

vasárnapi szösszenet.

van abban valami ijesztően megnyugtató, hogy olyan tipikusan vasárnapi hangulat van. hogy budán ülök egy konyhában,ami nem az enyém. hogy körülöttem gomolyog a cigarettafüst. hogy eszeveszettül fáj a fejem a tegnapi aljafröccstől. de aztán mégiscsak elmosolyodok. mert imádom ezt a tél kezdeti szürkeséget, hogy beburkolózom a sálba. hogy ilyenkor jobban esik minden érintés, minden ölelés. hogy bár temérdek ruha választ el minket egymástól,mégis érezzük a másik bőrének melegét.
hogy valami felsőbb hatalomban kezdhetsz el hinni, mikor furcsa módon sok a véletlen körülötted. hogy olyan az életed,mint egy jól megrendezett film. egy olyan lánc,aminek a végén ott van az a bizonyos  kapocs. ami bár végtelennek tűnik, de egyáltalán nem az. hogy mindenki csak egy szereplő, összefügg minden pont, minden helyszín, minden ember, minden érzés. ahogyan csak hirtelen megjelennek, bár már nem kavarnak nagy port maguk körül,csupán csendben felbukkanak a semmiből. közben azon tűnődsz, hova is tűntek el a régi érzelmek. miképpen változik át, s akarva ez miért nincsen így. hova szállt el négy -öt év. miképpen törnek elő a múlt foszlányai, máshogyan, egészen másképp.
s lesz-e ez így mással is. talán pont veled. hogy már nem érzem késként a mellkasamban, már nem forgatja semmi, már gyógyul a seb. 
hogy látvány, már csak látvány lesz. se több, se kevesebb már. egyszerű azonosítás érzelmek nélkül. pusztán és szárazon. és hogy erre képes -e az ember,ha mégiscsak ember. kérhetünk-e magunktól olyat,amire képtelenek vagyunk. mert igazából nincs más. arcok, testek, mögöttük a lélek, amit nem erőszakolhatunk meg.