forr a dalom.

korábban nem éreztem a súlyát. mintha észrevétlenül kúszott volna bele a hétköznapjaimba. talán mindig ott volt, csak én nem figyeltem fel rá. és onnantól kezdve, hogy tudtam, létezik, semmi sem maradt a régi. rám rakódott, behálózott, vállamra nehezedett, rám fonta karjait és nem engedett. az életem része lett, pedig sosem kértem rá. akarva-akaratlanul mellettem van -állandóan követ. és mint a saját árnyékom - esténként még inkább beborít.

az egyedüli - és az egyetlen egy, amit bármilyen jóért és rosszért okolhatok. ez pedig a lehetőség arra, hogy dönthetek. választhatok arról, hogy most balra térjek vagy jobbra. arról, hogy egyedül vagy társasban töltsem az estét. arról, hogy megszólaljak vagy maradjon a csend - ne törje meg a hang a nesztelenséget. hogy az ajtón kilépve rám kerüljön-e az álarc vagy legyek teljes egészében önmagam - a fejbúbtól a lábujjig. hogy éljek vagy haljak.
és onnantól kezdve, hogy az elhatározás cselekvésbe vált - megszűnik a szabadság. mert a szabadság az a tétovázás a két választható út között. a szabadság azon rövid másodpercek töredéke, amin még nincs az akarat súlya.

és most sötét van. az ablakon át beszűrődik a baross utcán átsuhanó autók lámpáinak fénye. ott pásztáznak a plafonon, olykor lassan, máskor egészen gyorsan. a pillanat játéka, azon apróságok csodája, ami sokszor elvész a hétköznapok során. ami gyönyörködteti a szemet. és ezt te mutattad, talán pont egy éve. és azóta szüntelen erre alszom el.

kezemben a kulcs. a kulcs, amivel annyi ajtót nyitottam már ki. és bár gyerekként mindannyian felnőttek szerettünk volna lenni...sosem gondoltam volna, hogy az évek múlása ennyi fájdalmas ráeszméléssel fog társulni. hogy azok a 'család', 'szerelem' és 'barát' fogalmak körülötti ábrándok és bálványok minden le fognak egyszer omlani. és hogy mi marad a helyén?
meztelen, csupasz önmagunk.

gyászolni azokat az embereket, akik kimásztak az életünkből. azokat a személyeket, akiket talán sosem látunk már. hiszen mi a különbség a halál és az elhagyás között, ha örökre megszűnik a szó és az érintés két személy közt - marad a remény, hogy majd...talán...egyszer...véletlen - aztán végül is soha. ez nem fájdalom, csupán egy betöltött űr hirtelen kiüresedése. ahogyan valamilyen tárgynak el kell vesznie, úgy talán az egykor közel ereszkedő lélek sem ígérhet örök maradást. és nincs marasztalás.

önprez.

Körülbelül hároméves se lehettem, de tisztán emlékszem rá, hogy a Padlás szólt a lemezlejátszóból. Amikor a tű elkezd forogni a bakelit felületén, egy sajátságos recsegés visszhangzik a dalok hátterében. Egy ideig úgy érzi az ember, mintha éveket, évtizedeket ugrott volna vissza az időben. Hirtelen ott van a hatvanas évek zsúfolt, londoni utcáin és a meg-megbújó lemezboltokban, ahol a város apraja-nagyja igyekszik beszerezni a legújabb zenei albumokat. Habár emlékeimben most a kilencvenes évek elején járok, ez az érzés még sokáig elkísért engem. Mintha egy másik lélek költözött volna bele a jelenlegi testembe. Olykor magaménak érzem azokat a jelenetfoszlányokat, amiket igazából át se éltem. Lehetséges, hogy csak pusztán önámítás, saját elmém szörnyű becsapása az egész.

Szóval egészen pontosan kilencvenhatot írunk, az országban pezseg a rendszerváltás utáni szabadság. Valahogyan megváltozott az emberek hozzáállása, az utcák színesebbek és üdébbek lettek, de a hirtelen jött váltás maga mögött hagyta a kétség és bizalmatlanság keserédes atmoszféráját. Egy ilyen állapotba, már első hallásra is érdekes beleszületni. Mintha az egész új világ a saját felnőtté válásoddal teljesedne ki – egészen úgy érzed magad, mint egy kísérleti nyúl lennél, akin tesztelődik az új rendszer minden egyes kis mozzanata.

Az ember pedig többféleképpen reagálhat arra, ami körülveszi – és én válaszképpen pedig megbújtam saját kis világomban. Miközben fülemben hallottam a musical egy-egy kultikus számát, minden erőfeszítésemmel igyekeztem beburkolózni a nappali legkisebb fotelje alá. Egyszerre fogott el a bezártságtól való félelem, hogy ott ragadom örökre alatta, és sosem jöhetek ki abból a sötét és ijesztő szorításból, de ugyanakkor biztonsággal töltött el annak az egyedüllétnek tudata, hogy ott vagyok, és senki sem vesz észre.

Bár a szülők sokszor nem tulajdonítanak nagyobb jelentőséget annak, hogy saját gyermekük éppen miről álmodott, vagy éppen milyen varázslatos képzeletbeli baráttal vette körbe magát. A gyermeki fantázia, ahogyan szokták mondani, határtalan. Így hát hiába is próbáltam szüleim tudtára adni egyetlen nagy félelmemet – a halált és annak ijesztő közelségét. Hiszen ki gondolná, hogy egy ötéves gyermek esténként körbefürkészi a ház minden egyes falfelületét, hogy megbizonyosodjon arról, hogy a tegnapi falrepedés nem lett tágabb – hogy a kéz, amely álmában halálra fojtotta, az a valóságban nem nyúl ki váratlanul a szoba egyik oldalából. Az álom és a valóság közti különbség realizálása sokszor érthetetlenül lebegett előttem. Ami csupán csak a képzeletem szüleménye volt, az egészen valóságosnak tűnt, ezáltal nagy zűrzavart keltve fejemben.

Azonban korábbi rettegéseimet felváltotta az elfogadás és a beletörődés, a halál huszonéves fejjel már egészen másképp körvonalazódott. A megbújásokat is felváltotta a továbbállás, a komfortzónák folytonos, periodikus kiiktatása. A kertváros életet felváltotta Budapest belvárosának idegensége és embertelensége.

Itt, ezeken a szétmálló macskaköveken hatványozódik az elhidegülés. Minden egyes koppanás azoknak a falaknak a keserű visszhangja, amiket képtelenek vagyunk átugrani. Folytonos próbálkozásaink végül a kimerültség és a kilátástalanság érzésébe juttatnak bennünket. Az ajtón kilépve realizálódik az embertömeg - a folytonosan szembejövő, majd egy pillanat után csak a hátukat mutató alakok -, és még mielőtt megismerhetnéd őket, csupán gyors távozásuk menetszelét ölelheted magadhoz. Emberek között nem érezheted magad egyedül, pedig köztük súlyozódhat leginkább annak a tudatnak megléte, ami a saját életünkért vállalt felelősséget fejezi ki. Küzdelem szünet nélkül, civódások és vívódások megállást mellőzve - mert bármennyire is eltávolodtunk egymástól, olyannyira igyekszünk közelebb és közelebb férkőzni a másikhoz. Ebben a folytonos harcban bújik meg a hit, a remény abban, hogy van ami ténylegesen célt érhet. Minden egyes mosoly, önzetlen ölelés, barátságos tekintet, érintés változtat. Változtat kedvet ugyanígy az ablakon kiszűrődő gitár és ének hangjának kettőssége - reménytelenségbe szökött bizalom. 

Az otthon nem annak a négy falnak a létezése, amellyel eltávolítod magadat a város zajától. A szeretet nem az a kimondott szó, amit saját lelked megkönnyítése érdekében írsz le avagy mondasz el. Az élet nem csak a nappalok és az éjszakák periodikus váltakozása- ez nem az, amit túl-, hanem  amit átélni szükséges.