arról van szó,

hogy kicsiny életem öntudatlanul beleszalad a szürke hétköznapok nyomasztó bugyraiba.

ámen. 


...és félek, félek hogy mégse akarlak elfelejteni.
 

rádöbbenés

mikor reggel rádöbbensz, hogy van Budafok közelében egy kis utca, a 114-es avagy 214-es busz vonalán. kis szűkös, párizsi hatást kelt...teljes magával ragad, aztán eszedbe jut, hogy rengeteg álmod helyszíne volt. mint például a maié álmodé is.

valaminek vége.

talán ezt nem is kellene leírnom...csak mert hirtelen nem éreztem semmit, majd hirtelen mindent. 
kitörlöm, újraírom, kitörlöm, újraírom. 
ezzel a sebességgel aztán sohasem lesz bejegyzés.
tehát megtörtént. 
lezártam egy hosszú és végtelennek tűnő szakaszt az életemben.
hogy mit értem el ezalatt a durván félév alatt? 
hát őszinte leszek magamhoz, közel semmit. 
az ábrándozás az az emberi viselkedés, ami sohasem visz előre, csupán hagy téged a mocsárban evickélni és naiv vágyképeket magad köré tekerni. aztán sokszor már elsüllyedsz benne, majd az utolsó pillanatban erőt veszel magadon... és kimászol. aztán ami ott volt abban a mocsárban, azt ott is hagyod. 
csak a hiányérzés marad veled. 
de az elég erősen.
hiábavaló lenne a sorsot hibáztatnom, vagy a véletleneket. mert ennek így kellett történnie. ami alapból nem volt jó, azt nem csak ez tette tönkre. eldobtam magam mellől embereket, magát az embert is. a következmény?
majd most jön, állok elébe. 
mert hiszem, most jön csak igazán az élet. a titokzatosságával, a fordulataival, a sok örömmel és boldogsággal és magukkal, a meglepetésekkel. 
hogy mi az élet értelme? 
még keresem. 
de azt tudom, hogy akármi is történik, bármennyire is hiszem reménytelennek a helyzetemet, mindig ott van valami, amiért érdemes küzdenem,
amiért érdemes egy újabb napnak nekiállni. 
mert 
ott vannak az eső kopogások az ablakon, 
a régi könyvek illata, 
a baráti érintések,
a frissen lefőzött kávé íze,
a meleg pokróc érzése, 
a levelek zöreje, 
a buszon egy idegen mosolya, 
az ismerős dallam felcsendülése... 

szeretlek téged bohémélet.