kitörlöm, újraírom, kitörlöm, újraírom.
ezzel a sebességgel aztán sohasem lesz bejegyzés.
tehát megtörtént.
lezártam egy hosszú és végtelennek tűnő szakaszt az életemben.
hogy mit értem el ezalatt a durván félév alatt?
hát őszinte leszek magamhoz, közel semmit.
az ábrándozás az az emberi viselkedés, ami sohasem visz előre, csupán hagy téged a mocsárban evickélni és naiv vágyképeket magad köré tekerni. aztán sokszor már elsüllyedsz benne, majd az utolsó pillanatban erőt veszel magadon... és kimászol. aztán ami ott volt abban a mocsárban, azt ott is hagyod.
csak a hiányérzés marad veled.
de az elég erősen.
hiábavaló lenne a sorsot hibáztatnom, vagy a véletleneket. mert ennek így kellett történnie. ami alapból nem volt jó, azt nem csak ez tette tönkre. eldobtam magam mellől embereket, magát az embert is. a következmény?
majd most jön, állok elébe.
mert hiszem, most jön csak igazán az élet. a titokzatosságával, a fordulataival, a sok örömmel és boldogsággal és magukkal, a meglepetésekkel.
hogy mi az élet értelme?
még keresem.
de azt tudom, hogy akármi is történik, bármennyire is hiszem reménytelennek a helyzetemet, mindig ott van valami, amiért érdemes küzdenem,
amiért érdemes egy újabb napnak nekiállni.
mert
ott vannak az eső kopogások az ablakon,
a régi könyvek illata,
a baráti érintések,
a frissen lefőzött kávé íze,
a meleg pokróc érzése,
a levelek zöreje,
a buszon egy idegen mosolya,
az ismerős dallam felcsendülése...
szeretlek téged bohémélet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése