csak azt akarom, hogy őszinteség legyen.
hogy az álarcok lehulljanak, és ott álljon előttem mindenki.
meztelenül.
falak és gátlások nélkül.
csak a szemükbe nézni.
látni a megkönnyebülést, hogy végre önmaguk lehetnek.
előítéletek nélkül.
a szavak mindig csak másodlagosak.
érintések kellenek.
szeretetteljes ölelések, mikor megszűnik a külvilág.
*
az ember a döntések után mindig meginog. elmélázik azon, hogy helyesen cselekedett-e. lehet-e valamit semmissé tenni, vagy csupán csak visszafordítani?
hogy van értelme a múlton rágódni, vagy csak hátra nem tekintve - előre,előre.
talán rossz vonatra váltottam a jegyemet.
talán csak rosszkor szálltam le.
a tavaszi mámor tartott fogva. akkor azt hittem az élet örökkévaló, csodás, szenvedélyes, megfoghatatlan...
vágytam rá, minden egyes kis porcikámmal azon voltam, hogy elérjem azt a vonatot. nem féltem, nem tartottam semmitől.
csak ...eldobtam magamtól minden mást.
úgy gondoltam érvényes jegyem van rá. hogy ő nekem. én neki.
a nyár szorongató érzése aztán a cél előtt leszállásra késztettet.
de hiszen szép volt...
hívogatott, valami rejtélyes és izgalmas érzés övezte. s én bedőltem.
de azt nem tudtam, hogy
a megállók mindig csak köztes állomások.
és a lekésett vonat utáni vágyódás örökké megpecsételi a további utat.
hogy aztán állsz az állomáson.
állsz a hőségben. az esőben. a szélben. a hófúvásban.
mert igazából nincs hova menned.
a vonat, ami után futottál, már rég továbbállt. más élvezi már az utat,
amit élvezhettél volna te is, ha elég kitartó vagy.
ahogyan állsz ott. a vonatok jönnek-mennek.
néha elsuhan előtted az is. boldogan integetve onnan más, aki nem te.
de aztán megunod a várást.
alább hagy önmagad ostorozása.
jegyed nincsen, így hát gyalog indulsz neki.
hogy merre?
talán afelé az egy felé.
talán egy másik cél irányába.
talán nem a végállomás a lényeg.
hanem az út, amit odáig megteszel.
hogy önmagad vagy.
hogy fújjon szél. áztasson bőrig az eső. üssön meg a hőguta. zsibbasszon a lábfájás.
a végén ott leszek, ahol lennem kell.
majd hirtelen meghallom a fékcsikorgást.
s tudni fogom.
ez az én vonatom.
mindannyian tükrök vagyunk.
tükör vagy te is. tükör vagyok én is. saját magunkat látjuk egymásban.
de hogy ki vagyok én?
magam sem tudom.
önmagam vagyok, mikor esténként egyedül sétálok, dalolászva a kihalt utcán, nézve a csillagos eget. a végtelenség nyomása alatt érzem, egy vagyok a sok milliárd között. de céllal, múlttal és jövővel egyaránt.
önmagam vagyok, mikor utazom. szemlélem a körülöttem ülőket, próbálok belelátni az életükbe. lepereg előttem egy lehetséges életkép, a tekintetükben szembenézek saját magammal. a hibák, amiket másokon veszek észre, része önmagamnak is.
elkapott mosolyokban saját boldogságom.
lecsorduló könnycseppekben szomorúságom.
önmagam vagyok a barátaim között.
az önfeledt nevetések között, a gomolygó cigarettafüstben, a szeretetteljes ölelésekben, a szívből jövő szavakban.
elmélyült beszélgetésekben.
önmagam vagyok a spontán cselekvésekben.
egy hirtelen jött érintésben.
önmagam vagyok, ha boldog embereket látok.
akkor elhiszem, hogy az élet igenis szép. bármilyen mélyponton is legyen az ember. bármilyen félelmetes, kétségbeejtő, kilátástalan. a jelen mindenhogy szép. ha elfelejted egy pillanatra a múltat, a jövőt
és csak a pillanatoknak élsz. rájössz, hogy igenis élni csodás.
önmagam vagyok az álmaimban.
mikor minden elfojtott gondolat előtör. egy maszlagban bár, de ott van előtted.
felkínál egy alternatívát, amit eldönthesz.szeretnéd-e vagy sem.
tisztában vagy-e azzal, naponta hány álarcot aggatsz magadra.
és vajon mikor a tükörbe nézel meglátod-e önmagadat.
mikor sírnod kell, sírsz-e.
mikor nevetni szeretnél, engedsz-e az érzésnek.
mikor érintésre vágysz, átölelsz-e valakit.
mikor nyomaszt a közeg, képes vagy-e továbbállni.
hogy a múltat magad mögött tudhatod, egyszerre nyomasztó és boldogító érzés.
de el kell-e felejteni, azt, ami megtörtént.
vagy tanulsz-e az eddigi vétségeidből, hogy később ne kövesd el ugyanazt.
akik régen az életed részei voltak, most merre vannak?
a maguk mögött hagyott űrt képes lesz-e bárki más betölteni?
hogy mire vágyom?
őszinteségre.
csak szeretném, hogy vetkőzzenek le, rombolják le a falakat. engedjenek az érzéseknek, eresszék el az elvárásokat.
(hogy ki vagyok?
magam sem tudom biztosan.
hogy több vagyok-e annál, ahogyan mások látnak engem
vagy ez már kezd összemosódni bennem...
hogy lesz-e valaki, aki majd komoylan vesz.
aki megnyíl
és akinek én is megnyílok.
aki átlát a falon,
hiszi, hogy talán több is vagyok.
ha lesz,
onnantól kezdve csak
hagyom.)
tudod mit, azt mondom helyesen döntöttem.
ha az emberek italok lennének, te egy kávé lennél.
egymagában keserű, sötét, erőskés.
illatoddal már messziről magadhoz édesgeted az embereket.
átláthatatlan vagy.
sűrű és bonyolult.
egészségtelen.
de felpörgetsz.
húzol magaddal egy flow érzésbe.
ahol nem számít a múlt, nem számít a jövő.
csak a jelen.
a most.
ám az érzés hirtelen jön.
hirtelen múlik is el.
aztán marad a stagnálás.
a punnyadt érzés.
egy újabb felülemelkedettség utáni vágyódás.
keresed a cukrot, amivel fogyaszthatóbb vagy.
keresed azt, ami kompenzál.
ami édessé tesz.
felöntheted magadat tejjel.
úszkálhatsz a feloldódott állapotodban.
de hamar rájössz.
akárkit is fogadsz magad mellé.
te nem változol.
ugyanúgy mulandó vagy és káros.
hazugságokba kergetsz másokat.
eladod magadat.
ígéred az örök pörgést.
de a fátyol hamar lehull.
ott hagynak.
száradt zaccként a bögre szélén.
amit a legyek majd felnyalogatnak.
