csel.

olyan vagy, mint azok az emberek,
akik a kitaposott ösvényen járnak csupán.
akik számára a boldogság
csupán egy elérhetetlen állapot.
kik a múltban ragadva, 
ostorozva önmagukat
várnak a megváltásra.

de héj.

ember vagy,
ebben a kilátástalan helyzetben is.
a szomorúság atmoszférájával.
az önfeledt katarzis állapotáig.

hisz vagy.

ahogyan számomra sosem leszel már.
mert hiszen
egyszerre mindent tehetsz és semmit.
gabalyodva össze életekkel.
szíveket törve össze úgy,
hogy ő már nem felel.
önbizalomért siránkozva,
mely már rég elfeledett.

hol vagy te gyermeki könnyedség?

mikor a szerelem még távoli volt.
mikor a barátok még igazak voltak.
mikor nem volt érdek és számítás.
mikor a közhely nem vált még valóssá.

de mondd.

hol kezdődik, csengerina.
s hol te, mélyen tisztelt olvasó.

mikor leszel te picit én.
mikor leszek én picit te.
mikor jelent az ölelés többet.
a csók pedig már kevesebbet.

mikor lesz a vonzalom külsőségesebb.
mikor a gondolat kissé mélyebb.

lesz-e egyáltalán megnyugvás?
húzz-e előrébb az élet?
leszek-e kinek lennem kell?
hiszem el, hogy élek?
keresem-e az igazt?
mely...talán el sem érhet.
szeretem-e a hamist?
ami engem ugyan meg nem érthet....

te.

légy oly kedves.
vesd le az inged a sötétben.
higgyem el, hogy ez a nap.
az.
mely sosem érhet véget.
miközben az elhamvadó cigarettaszál
parázslik a sötétben.

egy hang a fejemben lüktet.
szajkózva az elérhetetlenséget.
a lelkedbe.

ó, te.

de miért nem.
miért vagyok én itt, most.
ebben a sötétségben.

mondd a megoldást.
így hova is juthatok.
miért hiszem azt, hogy ennek itt,
e vég jutott.

vezess el a tudathoz,
mely boldogít és mámort ad.
higgyem el, hogy az élet
te nélküled is adhat célokat.
célokat.