keleti szelek.

a bérház omladozó lépcsőháza, amin már hónapok óta fel-és lecaplatsz. lépcsőfokok, melyeket már jobban ismersz, mint saját magadat. lépcsőfokok, melyek megfogták a rájuk nehezedő cipőtalpak nyomát. falak, melyre hátak tapadtak és meglibbenő korlátok, melyek olykor fáradt kezek, olykor izgatottságtól izzadt tenyér tapintását őrzik. őrzik, amíg el nem porlad onnan a múlandó ember nyoma.

nincsen évszak - közömbösség ült a pesti hétköznapokra. a füstös levegőben csak a gangon megszólaló harmonika hangja képes kirázni a szürkeségből. legyökerezett lábak az elszabadult léleknek. minden egyes hangja egy rég feledésbe merült arcot hoz fel. vagy egy érzést, ami már elhomályosult a múlt tükrében. csak ez a dallam képes a megfagyott erekbe újra életet lehelni. 

üt és üt. 

fáj-dalom a késő tél éjszakájában.

a szabadság az, mikor meztelen lelkedet kiteszed a külső világ történéseinek.

ahogyan a zakatoló vonat vagonfülkéjében üldögélsz. kinéznél az ablakon, de a sötétségben csak saját arcod tükröződését látod viszont. 

így nézel hát szembe önmagaddal.

a fülkéből ki - és betérő utasok percek és órák töredékéig az életed részeivé válnak.

próbálod megismerni őket. 

csak egy rövid ideig belemászol a fejükbe és keresed a múltjukat.

majd egy pislogás - és szemben ismét üres a bőrülés.

emberek vonzzák az embereket.
hogy aztán a végén összeálljon a dal. 

az egyik hangszer szépen elcsendesül, majd helyébe lép egy másik. 

ráreflektál vagy éppen felbolygatja azt, amit addig szépen egymásra rakosgattunk.

és sosem kellettek szavak.

ami ott legbelül van, arra nem kell a nyelv - ez az agyonhasznált förtelem. 

minden egyes kiejtett gondolat magában rejti a hiteltelenséget.

így hát nem marad más csak a szem és az érintés.

amit egymáshoz összerakott betűkből elferdíthetsz.

azt hiába is próbálod megmásítani tetteidben és tekintetedben.

ami meg nem nyugodott még, az nem tud egy helyben maradni.

így halad tovább a vonat, hogy egyszer megtalálja végső állomását.