forr a dalom.

korábban nem éreztem a súlyát. mintha észrevétlenül kúszott volna bele a hétköznapjaimba. talán mindig ott volt, csak én nem figyeltem fel rá. és onnantól kezdve, hogy tudtam, létezik, semmi sem maradt a régi. rám rakódott, behálózott, vállamra nehezedett, rám fonta karjait és nem engedett. az életem része lett, pedig sosem kértem rá. akarva-akaratlanul mellettem van -állandóan követ. és mint a saját árnyékom - esténként még inkább beborít.

az egyedüli - és az egyetlen egy, amit bármilyen jóért és rosszért okolhatok. ez pedig a lehetőség arra, hogy dönthetek. választhatok arról, hogy most balra térjek vagy jobbra. arról, hogy egyedül vagy társasban töltsem az estét. arról, hogy megszólaljak vagy maradjon a csend - ne törje meg a hang a nesztelenséget. hogy az ajtón kilépve rám kerüljön-e az álarc vagy legyek teljes egészében önmagam - a fejbúbtól a lábujjig. hogy éljek vagy haljak.
és onnantól kezdve, hogy az elhatározás cselekvésbe vált - megszűnik a szabadság. mert a szabadság az a tétovázás a két választható út között. a szabadság azon rövid másodpercek töredéke, amin még nincs az akarat súlya.

és most sötét van. az ablakon át beszűrődik a baross utcán átsuhanó autók lámpáinak fénye. ott pásztáznak a plafonon, olykor lassan, máskor egészen gyorsan. a pillanat játéka, azon apróságok csodája, ami sokszor elvész a hétköznapok során. ami gyönyörködteti a szemet. és ezt te mutattad, talán pont egy éve. és azóta szüntelen erre alszom el.

kezemben a kulcs. a kulcs, amivel annyi ajtót nyitottam már ki. és bár gyerekként mindannyian felnőttek szerettünk volna lenni...sosem gondoltam volna, hogy az évek múlása ennyi fájdalmas ráeszméléssel fog társulni. hogy azok a 'család', 'szerelem' és 'barát' fogalmak körülötti ábrándok és bálványok minden le fognak egyszer omlani. és hogy mi marad a helyén?
meztelen, csupasz önmagunk.

gyászolni azokat az embereket, akik kimásztak az életünkből. azokat a személyeket, akiket talán sosem látunk már. hiszen mi a különbség a halál és az elhagyás között, ha örökre megszűnik a szó és az érintés két személy közt - marad a remény, hogy majd...talán...egyszer...véletlen - aztán végül is soha. ez nem fájdalom, csupán egy betöltött űr hirtelen kiüresedése. ahogyan valamilyen tárgynak el kell vesznie, úgy talán az egykor közel ereszkedő lélek sem ígérhet örök maradást. és nincs marasztalás.