önprez.

Körülbelül hároméves se lehettem, de tisztán emlékszem rá, hogy a Padlás szólt a lemezlejátszóból. Amikor a tű elkezd forogni a bakelit felületén, egy sajátságos recsegés visszhangzik a dalok hátterében. Egy ideig úgy érzi az ember, mintha éveket, évtizedeket ugrott volna vissza az időben. Hirtelen ott van a hatvanas évek zsúfolt, londoni utcáin és a meg-megbújó lemezboltokban, ahol a város apraja-nagyja igyekszik beszerezni a legújabb zenei albumokat. Habár emlékeimben most a kilencvenes évek elején járok, ez az érzés még sokáig elkísért engem. Mintha egy másik lélek költözött volna bele a jelenlegi testembe. Olykor magaménak érzem azokat a jelenetfoszlányokat, amiket igazából át se éltem. Lehetséges, hogy csak pusztán önámítás, saját elmém szörnyű becsapása az egész.

Szóval egészen pontosan kilencvenhatot írunk, az országban pezseg a rendszerváltás utáni szabadság. Valahogyan megváltozott az emberek hozzáállása, az utcák színesebbek és üdébbek lettek, de a hirtelen jött váltás maga mögött hagyta a kétség és bizalmatlanság keserédes atmoszféráját. Egy ilyen állapotba, már első hallásra is érdekes beleszületni. Mintha az egész új világ a saját felnőtté válásoddal teljesedne ki – egészen úgy érzed magad, mint egy kísérleti nyúl lennél, akin tesztelődik az új rendszer minden egyes kis mozzanata.

Az ember pedig többféleképpen reagálhat arra, ami körülveszi – és én válaszképpen pedig megbújtam saját kis világomban. Miközben fülemben hallottam a musical egy-egy kultikus számát, minden erőfeszítésemmel igyekeztem beburkolózni a nappali legkisebb fotelje alá. Egyszerre fogott el a bezártságtól való félelem, hogy ott ragadom örökre alatta, és sosem jöhetek ki abból a sötét és ijesztő szorításból, de ugyanakkor biztonsággal töltött el annak az egyedüllétnek tudata, hogy ott vagyok, és senki sem vesz észre.

Bár a szülők sokszor nem tulajdonítanak nagyobb jelentőséget annak, hogy saját gyermekük éppen miről álmodott, vagy éppen milyen varázslatos képzeletbeli baráttal vette körbe magát. A gyermeki fantázia, ahogyan szokták mondani, határtalan. Így hát hiába is próbáltam szüleim tudtára adni egyetlen nagy félelmemet – a halált és annak ijesztő közelségét. Hiszen ki gondolná, hogy egy ötéves gyermek esténként körbefürkészi a ház minden egyes falfelületét, hogy megbizonyosodjon arról, hogy a tegnapi falrepedés nem lett tágabb – hogy a kéz, amely álmában halálra fojtotta, az a valóságban nem nyúl ki váratlanul a szoba egyik oldalából. Az álom és a valóság közti különbség realizálása sokszor érthetetlenül lebegett előttem. Ami csupán csak a képzeletem szüleménye volt, az egészen valóságosnak tűnt, ezáltal nagy zűrzavart keltve fejemben.

Azonban korábbi rettegéseimet felváltotta az elfogadás és a beletörődés, a halál huszonéves fejjel már egészen másképp körvonalazódott. A megbújásokat is felváltotta a továbbállás, a komfortzónák folytonos, periodikus kiiktatása. A kertváros életet felváltotta Budapest belvárosának idegensége és embertelensége.

Itt, ezeken a szétmálló macskaköveken hatványozódik az elhidegülés. Minden egyes koppanás azoknak a falaknak a keserű visszhangja, amiket képtelenek vagyunk átugrani. Folytonos próbálkozásaink végül a kimerültség és a kilátástalanság érzésébe juttatnak bennünket. Az ajtón kilépve realizálódik az embertömeg - a folytonosan szembejövő, majd egy pillanat után csak a hátukat mutató alakok -, és még mielőtt megismerhetnéd őket, csupán gyors távozásuk menetszelét ölelheted magadhoz. Emberek között nem érezheted magad egyedül, pedig köztük súlyozódhat leginkább annak a tudatnak megléte, ami a saját életünkért vállalt felelősséget fejezi ki. Küzdelem szünet nélkül, civódások és vívódások megállást mellőzve - mert bármennyire is eltávolodtunk egymástól, olyannyira igyekszünk közelebb és közelebb férkőzni a másikhoz. Ebben a folytonos harcban bújik meg a hit, a remény abban, hogy van ami ténylegesen célt érhet. Minden egyes mosoly, önzetlen ölelés, barátságos tekintet, érintés változtat. Változtat kedvet ugyanígy az ablakon kiszűrődő gitár és ének hangjának kettőssége - reménytelenségbe szökött bizalom. 

Az otthon nem annak a négy falnak a létezése, amellyel eltávolítod magadat a város zajától. A szeretet nem az a kimondott szó, amit saját lelked megkönnyítése érdekében írsz le avagy mondasz el. Az élet nem csak a nappalok és az éjszakák periodikus váltakozása- ez nem az, amit túl-, hanem  amit átélni szükséges.