lepkelány.

mindannyian tőrrel a kezünkben születtünk meg. 

miközben a szívemet én a bőrömön viselem.

- - -

azt mondtátok, hogy nem ér elfutni.
nem lehet a dolgokat megoldani a hirtelen eltávolodással
nem hagyhatok ott embereket a mondat közepén
nem állíthatom meg a történéseket az eltűnésemmel
de ti.
ti mégis elfuttok.

az egész.
az egész csak egy örökös macska-egér játék.
ahol lehetsz te a macska.
lehetek én az egér.
vagy pont máshogy. 
f- ordítva.

és ezért nem szeretem a reggeleket.
nem az este az, mely az elmúlást juttatja eszedbe
nem a sötétség, mely ráébreszt a mulandóságra.
hanem az első fény a beszűrődő ablakon.
az, az igazi fájdalom.

talán az ébredés.
a ráeszmélés vagy a bűntudat.

nem tőletek félek immár.
hanem ezektől a kétségteljes hajnaloktól.
mondataitokból kifut az őszinteség,
ahogy lassan tetteinkből is.
az utolsó lehelet - az csap arcul tán.

sötétben csak a megcsillanó szemet látni
míg nappal a tekintet veszti el legkönnyebben
igaz fényét.

jobb is, ha ti futtok.
én pedig nem horgonyzom le itt 

jobb is így, lepkelánynak lenni.

itt-hon

nem szeretnéd, hogy a szavak téged rejtsenek.

nem szeretnénk, hogy a múlt ismét jelen lehessen.

lejárt a szavatosságunk - 

egy dátumba foglalt képzavar vagy már.

elvarratlan cérnafonalak egy takarón.

ami nem ad már meleget.

azt hiszem, szenvedtünk már eleget.

történetünket mindig más alakítja

mind-ameddig

lesz, ki megírja.

fényképeinket majd beragasztva

lesz majd mi kiragadja.

kálvin tér.
az út az astoria zsibongó buszállomásától át a metróaluljárón. ismeretlen ismerősök a földön - az úr, ki évek óta egy újságot árul vagy a szőke a fiú a gitárral. ő köszön. őt még ismerem.
aztán bevillanó képek egy szaxofonosról, kit nem zavart a hajnal ridegsége.
álltunk ott, megbabonázva, hogy ő megbabonáz.
csördülő pénzérméktől visszhangzott a hely.
más.
lépcsők fel és le. le és fel. a monoton dinamika. lábcsoszogások.
véget nem érő ablakok. de...micsoda ablakok.
kiszűrődő fények avagy vaksötétség.
elképzelni milyen lehet nem kintről bentre, hanem bentről kintre tekinteni a körútra.
erre a csodás körútra.

antikváriumok illata szökik ki az utcára.
vagy csak a fények hívogatnak a további utunkra.

valahogy minden ide, valahogyan minden ehhez az egy ponthoz fut be.
láthatatlan botlasztó köveket rejt minden egyes négyzetcentiméter.

évek óta. évek óta csak ide vágytam.
aztán most itt van.
és mint egy friss szerelmes, úgy vagyok képtelen betelni vele.

olykor csak nézem.
van, hogy már nem kellenek szavak.

talán, sosem kellettek szavak.
nem a hang lesz, mi minket majd összeköt.
nem azok a kérdőjelek.
nem a pontok a mondat végén.
nem a vessző egy súlyos 'de' előtt.

jelenünk megmagyarázhatatlan esetlegessége.
ezek vagyunk hát mi.
esetleg.

mindenben ott vagyunk.
mint ahogyan buda és pest is -
számos híddal kapcsolódik egymáshoz.
így lesz valahogyan elérhető
az elérhetetlen.

ahogyan a nagydiófautcai zugból
szökik ki a gitárdallam
ahogyan az első téli hópelyhet érzem az arcomon

talán akkor
akkor érzem, hogy minden olyan tökéletesen
zaj-
zajlik.

telelő-

"és lehet, hogy mindenki a saját szüleitől fázik..."
lehet kint húszcentis a hó, csapdoshatja az ablakot a fagyos szél, kopoghat a tetőn ezer meg ezer esőcsepp, úszhat fényár a hajnali napfénytől.
a libabőr mégsem miattuk jelenik meg a testen.
bármikor, mikor rátok gondolok.
bármikor, mikor rájövök, hogy nem vagyok más csupán, mint apa sarokba hajított festékes vászna.
vagy nem több, mint anya le nem írt verstöredékei.
hogy nincs más - viszem ezeket tovább immár a saját hátamon.
amit ők nem - hát azt talán majd én.
vagy még én sem.

elérdektelenedtek a szavaitok. ahogyan az itt felejtett tárgyaitokból is kiszaladt az élet hirtelen.
maradhatna az illat. marad, hathatna az érintés. maradhat a hang.
maradnak budapest utcái,,,
mert nekem ez a piszkos város az emlékkönyvem.
bárhol nyitom hát ki, teli sorokat találok.
bevillanó képeket a régmúltból... és közben azt kívánom -
bárcsak láthatnálak úgy, mint először.

a meg nem érintésnél a megérthetetlen szorítja a szívet jobban.
minden kimondott szó.
minden egyes mondat, mely elhagyja a szánkat.
minden egyes ajakba harapás-
minden őszintétlen tett.
minden mozdulat, melyben a felejtés uralmát hisszük.
minden egyes kínos találkozás önmagunkkal.
minden kéz - mely engem érint.

ez te.
ez meg én.
a tökéletlenség - az életlenség mivoltával.

halkanélünk.

bármiféle kronologikusság valamilyen leírhatatlan görcs forrása. mintha valami megakadt volna félúton, súlya alkalmatlankodik a testben. bármikor - mikor realizálja az ember a napok, hetek, hónapok és az évek el - vagy az el nem - vagy a szimplán múlását. pedig az a háromszázhatvanöt, olykor háromszázhatvanhat nap visszatekintve nem tűnik soknak. az a több, mint hatszáz pedig olyan, mintha csak tegnap lett volna.
mintha csak tegnap kezdődött volna az egész.
a nyár izzadságfoltjait azonban mostanra a tél könnyzuhatagjai váltották fel. 
vagy épp fordítva.
közben pedig azon tűnődöm, hogy én ugyan...az a mondateleji én, nem hiszem, hogy bármikor is felnövök. 
bár néha az idő, mintha elakadna itt a térben. aztán rájövök, hogy ez még sincsen teljesen így. hiszen a lassú és a gyors, a gyors és a lassú - ez mindig csak a felfogás kérdése. 
ahogyan a kiszakadó lélekárnyaké is, akik nem zárják be maguk után az ajtót.
aztán úgy marad. tárva nyitva. hogy megnyugodjon a klausztrofóbiás lélek.

jegyet váltottam az komfortzónák elhagyásáért. 
mert nekem van egy itt-honom és egy ott-honom. 
az egyik a nyüzsgő pesti élet, ahol csakis kizárólag hajnalban köszönt be a csend. 
ahol esténként a bérház omladozó lépcsőházában harmonika dallam csapja meg a fület.  ahova bár az emlékezés elől menekültem - mégis egyre több minden köt már a kálvin tér zegzugos utcáihoz is. betöltik az érzések, a megjelenő és eltávozó árnyak képei a teret - ami a szabadság tükre volt hajdan.
és a külváros keserűen néma melankóliája. a mára már ismeretlen ismerősökkel, a pislákoló jelzőfényekkel - talán sosem volt ennyire idegen az a hely, ahova csukott szemmel is elér az ember. 

talán az elköltözés ingere, az nem más, mint pusztán a megszokás undora.
és az újdonság, az sosem marad állandó - az mindig is halálra volt ítélve.
ami tegnap még ismeretlen volt, ami ma izgat, azt már holnaptól tíz ujjal toljuk el önmagunktól.

hát valahogy így megy ez.

 

utolsó.

ès hirtelen nem èreztem semmit.

mikor mindegy,  hogy hètfő hajnalban hol fekszel,  vagy hol èbredsz.  kihalt budai utcák lejtőin merre is vezet utad. ablakokból kiszűrődő karácsonyi fényeket látva,  mennyire hiheted az ünnepelt boldogság álszentsègèt.  

lehet-e egyedül az ember,  ha sosem volt hát máshogyan?

és csak két test voltunk,  melyek idegenkènt álltak egymással szemtől - szemben. ès hiába is hinném többnek az érintést, amely megdermesztett.  a kimondott szófoszlányokat,  amik elvesztek az egyetem tèr kőburkolatai között.  a kiüresedett tekintetet,  amelybe már csak a képzeletem tehette bele a tüzet.
hogy a viszontlátásod már nem futkos lelkesen a hátam bőrén át a karon vègig.
hogy ölelésed nem több puszta illemnèl.
hogy a száj megcsalta önnönmagát. ismèt.
mert ez van. csak a kutya az egyedüli lèny, amely jobban szerethet tèged-önmagánál. minden más így az önző lèlek megnyilvánulása.
hogy a nő, az idegesìthet vagy ölhet. de több kárt ugyan nem tehet.
csak mondhassak egyszer én 'nem' - et.
hogy a jelen mégis a legelátkozottabb bestia.
mert megbújik köztünk. örökösen ott ragad a levegőben.
hogy a nyelvünk ismeretlen számunkra
szavainkat senki sem érti már.
agyonhasznált,  értelmetlen mondatfoszlányaitoktól kìmèljetek hát meg.
tolmács kellene lelketeknek
hiteteltelen hitetlen èrzèseiteknek.
kár is minden könnycsepp, ami érted
értünk hullik le a fagyott földre
elveszve jelentősègèt az ígèret.

csak ne szúrna bele a szívbe újra és újra
ismerős szavaidnak minden egyes hangja
esne nèmaság mindenre
törlödne ki az elme percről percre
csak ne hatna a gravitáció az emlèkeinkre.

s bár háttal nem kezdünk.
mégis minden találkozás háttal végződik.

s viszontlátást kívánva veszünk el
budapest utcáin-
tudva,  hogy ez volt az utolsó.
minden pont nélkül.

f-alak

ismét látom hát őket. 

és ti újból itt vagytok körülöttem.
újból elkezditek -
ott folytatjuk, ahol megszakadt
szüntelen az utamban álltok
minduntalan belétek ütközöm.

és nem tudom,
mi lehet hát fájdalmasabb
- egy decemberi reggelen
mikor az üvegre fagyott harmatcseppek
-től nem látsz tisztán
vagy a pillanat
mikor ráeszmélsz
hogy az akaraton minden felülmúlhat. 

hogy a kereszt az nem lesz már semmis
hogy ami telik, az súlyosabb 
hogy miért is hinném el
a lét-képtelenséget.

vagytok.
körülöleltek minket.
téged. engem.
mikor hajnalodik.
mikor az utolsó halovány napsugár is eltűnik az éjben.

köztetek ébredünk fel.
köztetek hajtjuk le fejünket.

biztonság vagy elszigetelődés.
kényszer adta helyzet
vagy a tudattalan lelki békéje...

felhúzzuk -
a lét vastag falait
mindig egyre többször és egyre vastagabban
ami szemmel bár észrevehetetlen
az tűnik fel a léleknek
egyre könnyebben.

dúljuk hát fel, amíg lehet.
azt, ami egyre reménytelenebb.
mert hisz embernek lenni
sosem volt ennél nehezebb.

engem már nem érdekelnek a szavak.
nem nyugtat a 'bocsánat'
nem izgatnak az üres ígéreteitek. 
jól kigondolt, szánalmas ámításaitok.

engem már csak - a tettek,
tudnak újra hitemhez téríteni.
minden egyes kósza érintés
mely bőrömre égeti önnönmagát.

mikor a csend
az már nem kínos többé.
nem zavarja a szív egyetemes lüktetését.
nem akasztja el a hangot a torokban.
nem bénítja le a kart mozdulatában.

nekem a csend kell.
nem a háború előtti -
nem a szégyen adta -
nem a megbánás kínosa -
nem az izgalom fokozta -

a megnyugodott lélek 
észrevehetetlen - csendje. 

 

combino-töredék.

csak azoknak a napoknak szeretnék - azoknak a hosszú óráknak vagy azoknak a az elnyújtott perceknek vagy csupán a másodpercek töredékének. 
csak azoknak szeretnék élni.
mikor nem gondolsz a múltra, nem agyalsz azon, miképpen alakul a jövőd. 
csak állsz vagy csak ülsz vagy a padlón vergődsz épp vagy csinálhatsz bármit....
egyetlen pillantás. egy mámorosra ivott est. egy -a kálvini ablakon beszűrődő napfény, ami árnyékot vett a parkettádra. egy idegen mosoly a bárpult mögül. egy délután hatórási tömegben megpillantani egy ismerős arcot.
vagy csak annak az élvezte, hogy vagy. 
ahogyan a következő pillanatban már nem leszel.
ahogyan sehogyan máshogyan a következő pillanatban. 
de a mulandóság gyöngyöre ez vagy éppen a soha-vissza-már-nem nyomasztó melankóliája. 
vagy lehet éppen, ennek a kettőnek az idegen, édes-kesernyés keveréke. 
mikor már nem kívánkozol máshova. csak oda, csakis oda, ahol abban a pillanatban vagy.
mert ott vagy épp jó helyen.

csak ezekért - értük -szeretnék élni.

azt hiszem, hogy a nem egyedül töltött estéknél már csak azok az együtt töltött reggelek jobbak.

s hogy az emberlánya tényleg nem bírja érintés nélkül sokáig.