és ti újból itt vagytok körülöttem.
újból elkezditek -
ott folytatjuk, ahol megszakadt
szüntelen az utamban álltok
minduntalan belétek ütközöm.
és nem tudom,
mi lehet hát fájdalmasabb
- egy decemberi reggelen
mikor az üvegre fagyott harmatcseppek
-től nem látsz tisztán
vagy a pillanat
mikor ráeszmélsz
hogy az akaraton minden felülmúlhat.
hogy a kereszt az nem lesz már semmis
hogy ami telik, az súlyosabb
hogy miért is hinném el
a lét-képtelenséget.
vagytok.
körülöleltek minket.
téged. engem.
mikor hajnalodik.
mikor az utolsó halovány napsugár is eltűnik az éjben.
köztetek ébredünk fel.
köztetek hajtjuk le fejünket.
biztonság vagy elszigetelődés.
kényszer adta helyzet
vagy a tudattalan lelki békéje...
felhúzzuk -
a lét vastag falait
mindig egyre többször és egyre vastagabban
ami szemmel bár észrevehetetlen
az tűnik fel a léleknek
egyre könnyebben.
dúljuk hát fel, amíg lehet.
azt, ami egyre reménytelenebb.
mert hisz embernek lenni
sosem volt ennél nehezebb.
engem már nem érdekelnek a szavak.
nem nyugtat a 'bocsánat'
nem izgatnak az üres ígéreteitek.
jól kigondolt, szánalmas ámításaitok.
engem már csak - a tettek,
tudnak újra hitemhez téríteni.
minden egyes kósza érintés
mely bőrömre égeti önnönmagát.
mikor a csend
az már nem kínos többé.
nem zavarja a szív egyetemes lüktetését.
nem akasztja el a hangot a torokban.
nem bénítja le a kart mozdulatában.
nekem a csend kell.
nem a háború előtti -
nem a szégyen adta -
nem a megbánás kínosa -
nem az izgalom fokozta -
a megnyugodott lélek
észrevehetetlen - csendje.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése