halkanélünk.

bármiféle kronologikusság valamilyen leírhatatlan görcs forrása. mintha valami megakadt volna félúton, súlya alkalmatlankodik a testben. bármikor - mikor realizálja az ember a napok, hetek, hónapok és az évek el - vagy az el nem - vagy a szimplán múlását. pedig az a háromszázhatvanöt, olykor háromszázhatvanhat nap visszatekintve nem tűnik soknak. az a több, mint hatszáz pedig olyan, mintha csak tegnap lett volna.
mintha csak tegnap kezdődött volna az egész.
a nyár izzadságfoltjait azonban mostanra a tél könnyzuhatagjai váltották fel. 
vagy épp fordítva.
közben pedig azon tűnődöm, hogy én ugyan...az a mondateleji én, nem hiszem, hogy bármikor is felnövök. 
bár néha az idő, mintha elakadna itt a térben. aztán rájövök, hogy ez még sincsen teljesen így. hiszen a lassú és a gyors, a gyors és a lassú - ez mindig csak a felfogás kérdése. 
ahogyan a kiszakadó lélekárnyaké is, akik nem zárják be maguk után az ajtót.
aztán úgy marad. tárva nyitva. hogy megnyugodjon a klausztrofóbiás lélek.

jegyet váltottam az komfortzónák elhagyásáért. 
mert nekem van egy itt-honom és egy ott-honom. 
az egyik a nyüzsgő pesti élet, ahol csakis kizárólag hajnalban köszönt be a csend. 
ahol esténként a bérház omladozó lépcsőházában harmonika dallam csapja meg a fület.  ahova bár az emlékezés elől menekültem - mégis egyre több minden köt már a kálvin tér zegzugos utcáihoz is. betöltik az érzések, a megjelenő és eltávozó árnyak képei a teret - ami a szabadság tükre volt hajdan.
és a külváros keserűen néma melankóliája. a mára már ismeretlen ismerősökkel, a pislákoló jelzőfényekkel - talán sosem volt ennyire idegen az a hely, ahova csukott szemmel is elér az ember. 

talán az elköltözés ingere, az nem más, mint pusztán a megszokás undora.
és az újdonság, az sosem marad állandó - az mindig is halálra volt ítélve.
ami tegnap még ismeretlen volt, ami ma izgat, azt már holnaptól tíz ujjal toljuk el önmagunktól.

hát valahogy így megy ez.