utolsó.

ès hirtelen nem èreztem semmit.

mikor mindegy,  hogy hètfő hajnalban hol fekszel,  vagy hol èbredsz.  kihalt budai utcák lejtőin merre is vezet utad. ablakokból kiszűrődő karácsonyi fényeket látva,  mennyire hiheted az ünnepelt boldogság álszentsègèt.  

lehet-e egyedül az ember,  ha sosem volt hát máshogyan?

és csak két test voltunk,  melyek idegenkènt álltak egymással szemtől - szemben. ès hiába is hinném többnek az érintést, amely megdermesztett.  a kimondott szófoszlányokat,  amik elvesztek az egyetem tèr kőburkolatai között.  a kiüresedett tekintetet,  amelybe már csak a képzeletem tehette bele a tüzet.
hogy a viszontlátásod már nem futkos lelkesen a hátam bőrén át a karon vègig.
hogy ölelésed nem több puszta illemnèl.
hogy a száj megcsalta önnönmagát. ismèt.
mert ez van. csak a kutya az egyedüli lèny, amely jobban szerethet tèged-önmagánál. minden más így az önző lèlek megnyilvánulása.
hogy a nő, az idegesìthet vagy ölhet. de több kárt ugyan nem tehet.
csak mondhassak egyszer én 'nem' - et.
hogy a jelen mégis a legelátkozottabb bestia.
mert megbújik köztünk. örökösen ott ragad a levegőben.
hogy a nyelvünk ismeretlen számunkra
szavainkat senki sem érti már.
agyonhasznált,  értelmetlen mondatfoszlányaitoktól kìmèljetek hát meg.
tolmács kellene lelketeknek
hiteteltelen hitetlen èrzèseiteknek.
kár is minden könnycsepp, ami érted
értünk hullik le a fagyott földre
elveszve jelentősègèt az ígèret.

csak ne szúrna bele a szívbe újra és újra
ismerős szavaidnak minden egyes hangja
esne nèmaság mindenre
törlödne ki az elme percről percre
csak ne hatna a gravitáció az emlèkeinkre.

s bár háttal nem kezdünk.
mégis minden találkozás háttal végződik.

s viszontlátást kívánva veszünk el
budapest utcáin-
tudva,  hogy ez volt az utolsó.
minden pont nélkül.