itt-hon

nem szeretnéd, hogy a szavak téged rejtsenek.

nem szeretnénk, hogy a múlt ismét jelen lehessen.

lejárt a szavatosságunk - 

egy dátumba foglalt képzavar vagy már.

elvarratlan cérnafonalak egy takarón.

ami nem ad már meleget.

azt hiszem, szenvedtünk már eleget.

történetünket mindig más alakítja

mind-ameddig

lesz, ki megírja.

fényképeinket majd beragasztva

lesz majd mi kiragadja.

kálvin tér.
az út az astoria zsibongó buszállomásától át a metróaluljárón. ismeretlen ismerősök a földön - az úr, ki évek óta egy újságot árul vagy a szőke a fiú a gitárral. ő köszön. őt még ismerem.
aztán bevillanó képek egy szaxofonosról, kit nem zavart a hajnal ridegsége.
álltunk ott, megbabonázva, hogy ő megbabonáz.
csördülő pénzérméktől visszhangzott a hely.
más.
lépcsők fel és le. le és fel. a monoton dinamika. lábcsoszogások.
véget nem érő ablakok. de...micsoda ablakok.
kiszűrődő fények avagy vaksötétség.
elképzelni milyen lehet nem kintről bentre, hanem bentről kintre tekinteni a körútra.
erre a csodás körútra.

antikváriumok illata szökik ki az utcára.
vagy csak a fények hívogatnak a további utunkra.

valahogy minden ide, valahogyan minden ehhez az egy ponthoz fut be.
láthatatlan botlasztó köveket rejt minden egyes négyzetcentiméter.

évek óta. évek óta csak ide vágytam.
aztán most itt van.
és mint egy friss szerelmes, úgy vagyok képtelen betelni vele.

olykor csak nézem.
van, hogy már nem kellenek szavak.

talán, sosem kellettek szavak.
nem a hang lesz, mi minket majd összeköt.
nem azok a kérdőjelek.
nem a pontok a mondat végén.
nem a vessző egy súlyos 'de' előtt.

jelenünk megmagyarázhatatlan esetlegessége.
ezek vagyunk hát mi.
esetleg.

mindenben ott vagyunk.
mint ahogyan buda és pest is -
számos híddal kapcsolódik egymáshoz.
így lesz valahogyan elérhető
az elérhetetlen.

ahogyan a nagydiófautcai zugból
szökik ki a gitárdallam
ahogyan az első téli hópelyhet érzem az arcomon

talán akkor
akkor érzem, hogy minden olyan tökéletesen
zaj-
zajlik.