2014. február 20., csütörtök

őszintén.

esténként elhiszem, hogy a holnap lehet jobb, lehet könnyedebb. hogy a kételkedés végül megnyugvásra lel, a döntések megszületnek. aztán az esőcseppek szüntelen kopogása az ablakon eszembe juttatja, hogy az emberi élet,akárhonnan is nézzük lineárisan és monotonan halad előre. mindenfajta boldogságkitörés egy melankolikus időszakot húz maga után.
az emberek képtelenek átugrani saját vagy a társadalom-bármi is legyen az-határait. miközben álmodozik arról, milyen jó volna egy este a belvárosi sarkikocsmába beülni, kikérni a szokásost: egy rövid italt melyet egy korsó sör kísér. valahogy én is erre vágyom, hogy anyuval beüljünk a törzshelyünkre és minket körbevevő cigarettafüstben tanácskozzunk az élet nagy dolgairól. a régi szerelmekről, az első csókról, a nagy csalódásokról, a naiv álmokról. elnyùlva a széken, a szék szálkáitól kiszakított harisnyanadrágban együtt nézzünk ki az ablakon az eső áztatta budapestre vagy közösen elemezzük ki a körülöttünk üldögélő embereket. aztán az alkohol mámorában az utcán dalolászva feledjük el az élet rövidségének nyomasztó tényét. apukámmal reggelente a kávézók bőrfoteljeit foglalnnám el, lelkesedéssel forgatnám kanalamat a tejszínhabos kávéban,miközben apum mély bölcseleteit hallgatom az emberi kapcsolatokról, a karriercélokról vagy csupán,magáról az életről.
de ez a kép hamar szertefoszlik, szüleim, kiket bár tiszta szívemből szeretek.rabjaik a társadalom elvárásainak. a hatalmas űr köztük és köztem ahogyan telnek az évek egyre nagyobb, egyre több kétséget kelt bennem.  talán pont ez az amiatt megrögzötten keresem azt,ki apum helyett  apum, anyum helyett anyum lehetne.lélekben, megértésben.

2014. február 13., csütörtök

aki ami ahogy.

ismeretlen utak előttem.
sárgán villanó lámpák a kereszteződésben.
foghat bármi,én nem engedem.
tudod nyár volt.
abban a kérdőjelek közötti boldogságban vergődtem.
s volt egy zene,mindig így kezdődik.
hogy te vagy,az biztos.hogy nem nekem,az mèg ennél egyértelműbb.
boldog vagyok
minden egyébbel szemben.
mert felnőttem ebben a kételyes csendben.
hogy a szív az gyarló.
azt nem hiszem.
de fojtogathat és felemészthet
gyengeségeden keresztüllépve.
hova továbbok
keserédes talánok
reményteli àlmok
már átléphetsz a mocsáron.

elkallódott telefonjegyzet tavalyról.

2014. február 6., csütörtök

az örökös várás csodálatos reménytelensége.

az állandó utazások.
egyik buszról a másikra szállás, és az elmélázás.
a gondolatok kavarodása.
az örökös hasonlat, ami mára már kliséré nőtte ki magát, de mégis annyira kifejező.
az utazás egyfajta életút.
és tényleg.

gondolataim kuszaságának kibontását nehéz kibogózni. nehéz elkezdeni, nehéz befejezni, nehéz azt az egyfajta pontot végül is kitenni.

innen és ne tovább.

az ember változik. és ez így van rendjén. a változás gyönyöre, hogy az a pontból egyszerűen haladsz tovább a b ponton át a c pontra. ez egyszerűen csodálatos. mikor visszatekintesz és látod, hogy miből és mivé lettél. a görönygös ám annál szebb utakon, szinte leírhatatlan.

nem mindig voltam az aki most. nem mindig gondoltam úgy, hogy az az élet út, ami a társadálom követelményei, egyszerűen rossz, gusztustalan és visszataszító.
boldogtalan élet állomásai azok amik csupán abból állnak,hogy elvégezd az óvodát, az általánost, a gimnáziumot, felvételt nyerj egy egyetemre, megszerezd a krediteket, befejezd egy diplomával, legyen egy nyelvvizsgád, majd egy jól kereső állásod, ezt követően legyen egy családod, egy relatíva magas nyugdíjad és meghalj. 

egy jó ideje már nem ezt gondolom az élet normális kerékvágásának és lehet, hogy erre egészen későn jöttem rá.de én legalább rájöttem.
az életem már lassan két éve hatalmas fordulatot vett. talán egy ember, ha úgy veszem akár több ember által.

eddig azonban éreztem egyfajta küzdés felőlem. egy olyan erőteljes előrehúzást, ami vitt egyenesen, szakadatlanul, minden kétség nélkül. olykor megálltam és elgondolkodtam, megéri-e.de hát sosem gondoltam azt, hogy egyszerűen ami előttem volt, az elveszik vagy elvesztődik.

túlságosan sokat vártam, túlságosan sokat várakoztattam a dolgokat, olyannyira, hogy hirtelen csak úgy...kipottyant a kezemből.
külső szemlélőnek az egész, szinte  jelentéktelen történésnek fogható fel. az ember életében egy ilyen szinte naponta megtörténik,de ez valahogy mégis erősen megsebzett, és lassan úgy érzem magamat, mint egy partra vetett hal.


ez alatt a két év alatt, szinte minden megtörtént velem. a lehető legszélsőségesebb érzések dúltak bennem, küzdöttem mások ellen, magam ellen, az érzéseim és a gondolataim ellen. ámítottam magamat,de volt mikor mindenfajta megrögzött túlgondolkodás helyett csak úgy ÉLTEM.
és a csakúgyéltem varázslatos elérhetetlensége körülleng. 
mert abban az időszakban nem volt múlt. nem volt jövő. nem volt a fejemben a mostugyejóhelyenvagyojóidőben foszlányok túltengése. nem voltak korlátok.
a szó szoros értelmében szinte semmi akadály nem volt előttem. csak volt az élet és vele együtt én.

aztán az ember életében érkeznek mélyebb pontok, amikkel ugyan muszáj megküzdenünk, de mégis az örökös sikertelenség, olyan sűrű ködöt sző az illető köré, hogy szinte az az érzés kerülgeti, hogy menten megfullad.

fulladozom én is.