2014. december 30., kedd

lepkelány.

mindannyian tőrrel a kezünkben születtünk meg. 

miközben a szívemet én a bőrömön viselem.

- - -

azt mondtátok, hogy nem ér elfutni.
nem lehet a dolgokat megoldani a hirtelen eltávolodással
nem hagyhatok ott embereket a mondat közepén
nem állíthatom meg a történéseket az eltűnésemmel
de ti.
ti mégis elfuttok.

az egész.
az egész csak egy örökös macska-egér játék.
ahol lehetsz te a macska.
lehetek én az egér.
vagy pont máshogy. 
f- ordítva.

és ezért nem szeretem a reggeleket.
nem az este az, mely az elmúlást juttatja eszedbe
nem a sötétség, mely ráébreszt a mulandóságra.
hanem az első fény a beszűrődő ablakon.
az, az igazi fájdalom.

talán az ébredés.
a ráeszmélés vagy a bűntudat.

nem tőletek félek immár.
hanem ezektől a kétségteljes hajnaloktól.
mondataitokból kifut az őszinteség,
ahogy lassan tetteinkből is.
az utolsó lehelet - az csap arcul tán.

sötétben csak a megcsillanó szemet látni
míg nappal a tekintet veszti el legkönnyebben
igaz fényét.

jobb is, ha ti futtok.
én pedig nem horgonyzom le itt 

jobb is így, lepkelánynak lenni.








2014. december 28., vasárnap

itt-hon

nem szeretnéd, hogy a szavak téged rejtsenek.
nem szeretnénk, hogy a múlt ismét jelen lehessen.

lejárt a szavatosságunk - 
egy dátumba foglalt képzavar vagy már.

elvarratlan cérnafonalak egy takarón.
ami nem ad már meleget.

azt hiszem, szenvedtünk már eleget.

történetünket mindig más alakítja
mind-ameddig
lesz, ki megírja.

fényképeinket majd beragasztva
lesz majd mi kiragadja.

kálvin tér.
az út az astoria zsibongó buszállomásától át a metróaluljárón. ismeretlen ismerősök a földön - az úr, ki évek óta egy újságot árul vagy a szőke a fiú a gitárral. ő köszön. őt még ismerem.
aztán bevillanó képek egy szaxofonosról, kit nem zavart a hajnal ridegsége.
álltunk ott, megbabonázva, hogy ő megbabonáz.
csördülő pénzérméktől visszhangzott a hely.
más.
lépcsők fel és le. le és fel. a monoton dinamika. lábcsoszogások.
véget nem érő ablakok. de...micsoda ablakok.
kiszűrődő fények avagy vaksötétség.
elképzelni milyen lehet nem kintről bentre, hanem bentről kintre tekinteni a körútra.
erre a csodás körútra.

antikváriumok illata szökik ki az utcára.
vagy csak a fények hívogatnak a további utunkra.

valahogy minden ide, valahogyan minden ehhez az egy ponthoz fut be.
láthatatlan botlasztó köveket rejt minden egyes négyzetcentiméter.

évek óta. évek óta csak ide vágytam.
aztán most itt van.
és mint egy friss szerelmes, úgy vagyok képtelen betelni vele.

olykor csak nézem.
van, hogy már nem kellenek szavak.

talán, sosem kellettek szavak.
nem a hang lesz, mi minket majd összeköt.
nem azok a kérdőjelek.
nem a pontok a mondat végén.
nem a vessző egy súlyos 'de' előtt.

jelenünk megmagyarázhatatlan esetlegessége.
ezek vagyunk hát mi.
esetleg.

mindenben ott vagyunk.
mint ahogyan buda és pest is -
számos híddal kapcsolódik egymáshoz.
így lesz valahogyan elérhető
az elérhetetlen.

ahogyan a nagydiófautcai zugból
szökik ki a gitárdallam
ahogyan az első téli hópelyhet érzem az arcomon

talán akkor
akkor érzem, hogy minden olyan tökéletesen
zaj-
zajlik.






2014. december 22., hétfő

telelő-

"és lehet, hogy mindenki a saját szüleitől fázik..."
lehet kint húszcentis a hó, csapdoshatja az ablakot a fagyos szél, kopoghat a tetőn ezer meg ezer esőcsepp, úszhat fényár a hajnali napfénytől.
a libabőr mégsem miattuk jelenik meg a testen.
bármikor, mikor rátok gondolok.
bármikor, mikor rájövök, hogy nem vagyok más csupán, mint apa sarokba hajított festékes vászna.
vagy nem több, mint anya le nem írt verstöredékei.
hogy nincs más - viszem ezeket tovább immár a saját hátamon.
amit ők nem - hát azt talán majd én.
vagy még én sem.

elérdektelenedtek a szavaitok. ahogyan az itt felejtett tárgyaitokból is kiszaladt az élet hirtelen.
maradhatna az illat. marad, hathatna az érintés. maradhat a hang.
maradnak budapest utcái,,,
mert nekem ez a piszkos város az emlékkönyvem.
bárhol nyitom hát ki, teli sorokat találok.
bevillanó képeket a régmúltból... és közben azt kívánom -
bárcsak láthatnálak úgy, mint először.

a meg nem érintésnél a megérthetetlen szorítja a szívet jobban.
minden kimondott szó.
minden egyes mondat, mely elhagyja a szánkat.
minden egyes ajakba harapás-
minden őszintétlen tett.
minden mozdulat, melyben a felejtés uralmát hisszük.
minden egyes kínos találkozás önmagunkkal.
minden kéz - mely engem érint.

ez te.
ez meg én.
a tökéletlenség - az életlenség mivoltával.




2014. december 16., kedd

halkanélünk.

bármiféle kronologikusság valamilyen leírhatatlan görcs forrása. mintha valami megakadt volna félúton, súlya alkalmatlankodik a testben. bármikor - mikor realizálja az ember a napok, hetek, hónapok és az évek el - vagy az el nem - vagy a szimplán múlását. pedig az a háromszázhatvanöt, olykor háromszázhatvanhat nap visszatekintve nem tűnik soknak. az a több, mint hatszáz pedig olyan, mintha csak tegnap lett volna.
mintha csak tegnap kezdődött volna az egész.
a nyár izzadságfoltjait azonban mostanra a tél könnyzuhatagjai váltották fel. 
vagy épp fordítva.
közben pedig azon tűnődöm, hogy én ugyan...az a mondateleji én, nem hiszem, hogy bármikor is felnövök. 
bár néha az idő, mintha elakadna itt a térben. aztán rájövök, hogy ez még sincsen teljesen így. hiszen a lassú és a gyors, a gyors és a lassú - ez mindig csak a felfogás kérdése. 
ahogyan a kiszakadó lélekárnyaké is, akik nem zárják be maguk után az ajtót.
aztán úgy marad. tárva nyitva. hogy megnyugodjon a klausztrofóbiás lélek.

jegyet váltottam az komfortzónák elhagyásáért. 
mert nekem van egy itt-honom és egy ott-honom. 
az egyik a nyüzsgő pesti élet, ahol csakis kizárólag hajnalban köszönt be a csend. 
ahol esténként a bérház omladozó lépcsőházában harmonika dallam csapja meg a fület.  ahova bár az emlékezés elől menekültem - mégis egyre több minden köt már a kálvin tér zegzugos utcáihoz is. betöltik az érzések, a megjelenő és eltávozó árnyak képei a teret - ami a szabadság tükre volt hajdan.
és a külváros keserűen néma melankóliája. a mára már ismeretlen ismerősökkel, a pislákoló jelzőfényekkel - talán sosem volt ennyire idegen az a hely, ahova csukott szemmel is elér az ember. 

talán az elköltözés ingere, az nem más, mint pusztán a megszokás undora.
és az újdonság, az sosem marad állandó - az mindig is halálra volt ítélve.
ami tegnap még ismeretlen volt, ami ma izgat, azt már holnaptól tíz ujjal toljuk el önmagunktól.

hát valahogy így megy ez.

 



2014. december 14., vasárnap

utolsó.

ès hirtelen nem èreztem semmit.

mikor mindegy,  hogy hètfő hajnalban hol fekszel,  vagy hol èbredsz.  kihalt budai utcák lejtőin merre is vezet utad. ablakokból kiszűrődő karácsonyi fényeket látva,  mennyire hiheted az ünnepelt boldogság álszentsègèt.  
lehet-e egyedül az ember,  ha sosem volt hát máshogyan?

és csak két test voltunk,  melyek idegenkènt álltak egymással szemtől - szemben. ès hiába is hinném többnek az érintést, amely megdermesztett.  a kimondott szófoszlányokat,  amik elvesztek az egyetem tèr kőburkolatai között.  a kiüresedett tekintetet,  amelybe már csak a képzeletem tehette bele a tüzet.
hogy a viszontlátásod már nem futkos lelkesen a hátam bőrén át a karon vègig.
hogy ölelésed nem több puszta illemnèl.
hogy a száj megcsalta önnönmagát. ismèt.
mert ez van. csak a kutya az egyedüli lèny, amely jobban szerethet tèged-önmagánál. minden más így az önző lèlek megnyilvánulása.
hogy a nő, az idegesìthet vagy ölhet. de több kárt ugyan nem tehet.
csak mondhassak egyszer én 'nem' - et.
hogy a jelen mégis a legelátkozottabb bestia.
mert megbújik köztünk. örökösen ott ragad a levegőben.
hogy a nyelvünk ismeretlen számunkra
szavainkat senki sem érti már.
agyonhasznált,  értelmetlen mondatfoszlányaitoktól kìmèljetek hát meg.
tolmács kellene lelketeknek
hiteteltelen hitetlen èrzèseiteknek.
kár is minden könnycsepp, ami érted
értünk hullik le a fagyott földre
elveszve jelentősègèt az ígèret.

csak ne szúrna bele a szívbe újra és újra
ismerős szavaidnak minden egyes hangja
esne nèmaság mindenre
törlödne ki az elme percről percre
csak ne hatna a gravitáció az emlèkeinkre.

s bár háttal nem kezdünk.
mégis minden találkozás háttal végződik.

s viszontlátást kívánva veszünk el
budapest utcáin-
tudva,  hogy ez volt az utolsó.
minden pont nélkül.







f-alak

ismét látom hát őket. 

és ti újból itt vagytok körülöttem.
újból elkezditek -
ott folytatjuk, ahol megszakadt
szüntelen az utamban álltok
minduntalan belétek ütközöm.

és nem tudom,

mi lehet hát fájdalmasabb
- egy decemberi reggelen
mikor az üvegre fagyott harmatcseppek
-től nem látsz tisztán
vagy a pillanat
mikor ráeszmélsz
hogy az akaraton minden felülmúlhat. 

hogy a kereszt az nem lesz már semmis

hogy ami telik, az súlyosabb 
hogy miért is hinném el
a lét-képtelenséget.

vagytok.

körülöleltek minket.
téged. engem.
mikor hajnalodik.
mikor az utolsó halovány napsugár is eltűnik az éjben.

köztetek ébredünk fel.
köztetek hajtjuk le fejünket.

biztonság vagy elszigetelődés.

kényszer adta helyzet
vagy a tudattalan lelki békéje...

felhúzzuk -

a lét vastag falait
mindig egyre többször és egyre vastagabban
ami szemmel bár észrevehetetlen
az tűnik fel a léleknek
egyre könnyebben.

dúljuk hát fel, amíg lehet.

azt, ami egyre reménytelenebb.
mert hisz embernek lenni
sosem volt ennél nehezebb.

engem már nem érdekelnek a szavak.

nem nyugtat a 'bocsánat'
nem izgatnak az üres ígéreteitek. 
jól kigondolt, szánalmas ámításaitok.

engem már csak - a tettek,
tudnak újra hitemhez téríteni.
minden egyes kósza érintés
mely bőrömre égeti önnönmagát.

mikor a csend
az már nem kínos többé.
nem zavarja a szív egyetemes lüktetését.
nem akasztja el a hangot a torokban.
nem bénítja le a kart mozdulatában.

nekem a csend kell.
nem a háború előtti -
nem a szégyen adta -
nem a megbánás kínosa -
nem az izgalom fokozta -

a megnyugodott lélek 
észrevehetetlen - csendje. 





 

2014. december 12., péntek

combino-töredék.

csak azoknak a napoknak szeretnék - azoknak a hosszú óráknak vagy azoknak a az elnyújtott perceknek vagy csupán a másodpercek töredékének. 
csak azoknak szeretnék élni.
mikor nem gondolsz a múltra, nem agyalsz azon, miképpen alakul a jövőd. 
csak állsz vagy csak ülsz vagy a padlón vergődsz épp vagy csinálhatsz bármit....
egyetlen pillantás. egy mámorosra ivott est. egy -a kálvini ablakon beszűrődő napfény, ami árnyékot vett a parkettádra. egy idegen mosoly a bárpult mögül. egy délután hatórási tömegben megpillantani egy ismerős arcot.
vagy csak annak az élvezte, hogy vagy. 
ahogyan a következő pillanatban már nem leszel.
ahogyan sehogyan máshogyan a következő pillanatban. 
de a mulandóság gyöngyöre ez vagy éppen a soha-vissza-már-nem nyomasztó melankóliája. 
vagy lehet éppen, ennek a kettőnek az idegen, édes-kesernyés keveréke. 
mikor már nem kívánkozol máshova. csak oda, csakis oda, ahol abban a pillanatban vagy.
mert ott vagy épp jó helyen.

csak ezekért - értük -szeretnék élni.




2014. december 7., vasárnap

azt hiszem, hogy a nem egyedül töltött estéknél már csak azok az együtt töltött reggelek jobbak.

s hogy az emberlánya tényleg nem bírja érintés nélkül sokáig. 

2014. november 30., vasárnap

űr-ess.

kezd minden évszak kísértetesiesen is egymáshoz hasonulni. hogy aztán fogat összeszorítva állok elébe a következőnek. mert olyan, mintha nem ismernénk - nem ismerhetnénk - azt, ami előttünk áll, de aztán mégis... pusztán egy kronologikus időcsavar az egész.
nincsenek már titkok, csak egy jól megírt forgatókönyv az életünk.
itt nincsen már min meglepődnünk, itt nem a véletlenek és a sorsok vannak.
csak te meg én és ő.
ahogyan a tél első éjszakája sem különb az ősz utolsó napnyugtájától.
hogy a nappalok is csak váltják szüntelenül és rezzenéstelenül az éjszakákat.
végül aztán észre sem veszed, hogy hány napot is hagytál magad után. azóta.
csak hirtelen arra eszmélsz, hogy áthatolhatatlan burokban vagy.
hogy már nem tudod, meddig is bírhatja az emberlánya érintés nélkül.
milyen érzés is, mikor ujjak játszadoznak a hajtincseid között.
milyen az, mikor egy kéz simul az arcodhoz.
milyen, mikor hűvös ujjbegyek érintik a hátad közepét.
hogy a libabőr nem más, mint az emberi test közelségének hiánya.

két személy közt ott az ajtó.
de lesz-e majd, ki nem hagy nyomot a távozásakor?
aki csupán megjelenik és illedelmesen továbbáll. eltűnésével nem rombolva le vastag falakat.
hát kérdem - hány perc is egy ember?

gondolhatunk majd olyanra, amire nem szabadna?
tilos képzelgéseinknek ki szab aztán megálljt?

arcok és villanypóznák.
villanypóznák és arcok.
egymást követően pásztázzák az utunkat.
csak kérlek, azt mondd meg, hát merre futunk végül ki?

meddig bírhatja még a lélek a folyamatos ajtónyitogatást és ajtóbecsapódást?
mikor fárad majd végérvényesen bele, és húzza magára a nehéz vasrácsot.











2014. november 23., vasárnap

vasárnapi szösszenet.

van abban valami ijesztően megnyugtató, hogy olyan tipikusan vasárnapi hangulat van. hogy budán ülök egy konyhában,ami nem az enyém. hogy körülöttem gomolyog a cigarettafüst. hogy eszeveszettül fáj a fejem a tegnapi aljafröccstől. de aztán mégiscsak elmosolyodok. mert imádom ezt a tél kezdeti szürkeséget, hogy beburkolózom a sálba. hogy ilyenkor jobban esik minden érintés, minden ölelés. hogy bár temérdek ruha választ el minket egymástól,mégis érezzük a másik bőrének melegét.
hogy valami felsőbb hatalomban kezdhetsz el hinni, mikor furcsa módon sok a véletlen körülötted. hogy olyan az életed,mint egy jól megrendezett film. egy olyan lánc,aminek a végén ott van az a bizonyos  kapocs. ami bár végtelennek tűnik, de egyáltalán nem az. hogy mindenki csak egy szereplő, összefügg minden pont, minden helyszín, minden ember, minden érzés. ahogyan csak hirtelen megjelennek, bár már nem kavarnak nagy port maguk körül,csupán csendben felbukkanak a semmiből. közben azon tűnődsz, hova is tűntek el a régi érzelmek. miképpen változik át, s akarva ez miért nincsen így. hova szállt el négy -öt év. miképpen törnek elő a múlt foszlányai, máshogyan, egészen másképp.
s lesz-e ez így mással is. talán pont veled. hogy már nem érzem késként a mellkasamban, már nem forgatja semmi, már gyógyul a seb. 
hogy látvány, már csak látvány lesz. se több, se kevesebb már. egyszerű azonosítás érzelmek nélkül. pusztán és szárazon. és hogy erre képes -e az ember,ha mégiscsak ember. kérhetünk-e magunktól olyat,amire képtelenek vagyunk. mert igazából nincs más. arcok, testek, mögöttük a lélek, amit nem erőszakolhatunk meg.


2014. október 4., szombat

el.

furcsák vagyunk. hiszen olykor megrögzötten próbálunk az emlékezetünkbe vésni dolgokat, bosszankodunk, ha éppen megfeledkezünk valamiről.
aztán máskor pedig tíz körömmel könyörgünk bárkinek...akárkinek, hogy az istenért is,felejtsük el.
felejtsük el, hogy megtörtént, hogy egyáltalán volt. legyen az élethez egy radírgumi, amivel mindent kedvünkre eltávolíthatunk.
vagy ha nem eltávolítás, hát akkor legyen eltávolodás. tőle. legyen tisztes távolság elharapott félmondatokkal. legyen álmosoly, hűvösség, érzelmek megtagadása.
higgyük el, hogy ez így jobb lehet.
mert furcsák vagyunk, mi, emberek.
elhisszük, hogy van felejtés. hogy lehet ezt akarva. vagy nem, csak az idő tudja az emlékeinket egy átláthatatlan masszává zsugorítani.
egy olyan masszává, amiben lényegtelenné válnak már a részletek.
mert ami tegnap még itt, az mára ott.

azt hiszem, először az érintést felejtjük el.
azt, mikor esténként a hajszálaiddal játszott. vagy azt a kósza simogatást az arcon. vagy talán éppen az első pillanatot, mikor a sajátodban érezted az ő kezét. milyen is volt már? magam sem emlékszem lassan. hideg vagy meleg volt a tenyere? érdes vagy talán meglepően puha?

ahogyan nem érzem már az orromban az illatát sem. nem tudom felidézni a zuhanyzóból kilépett, frissen letusolt bőrének illatát. de idegen már számomra a hangja is, ami még régen a fülemben csengett, mára már hiába próbálom felidézni.

akkor, talán, mégiscsak felejtünk.
de valahogyan... még mindig ott áll a pult mögött teát szorongatva. vagy a whiskey-től felbódult állapotban perdül-fordul budapest utcáin. ott látom kitekintve az ablakon, sajátságos gesztikulációival a moziterem székén.

az emlékeink. azok pont addig érnek, ameddig mi. sohasem tartanak örökké, halálunkkal ugyanúgy feledésbe merülnek, ahogy mi magunk is. mégis...nagy jelentőséget tulajdonítunk nekik.
pedig minden csak bennünk zajlik le, s mi is csupán emlékként élünk tovább másokban.




2014. szeptember 7., vasárnap

ígyígy.

lászló noémi: föld

Van lelkem - töredék -, sok drága tárgyam,
hitem kezdetben, elmúlásban,
lépéseim ezért sem oly nagyok:
még lángolok, de rögtön meghalok.
És végem lesz és minden rendben.
Nem kínoz majd: mit miért tettem.

Vagy nem tettem, s azt is miért.
Nem élek-halok majd a tettekért.
Nem gyötrődöm, bután, mint most is éppen,
hogy mi dolgom e villanásnyi létben,
hogyan hagyom porló kezem nyomát,
agyoncirkalmazott világ, terád.

Az istenhívők mind oly lelkesek.
Fogalmam sincs: azután hol leszek.
Hallom-e, hozzám ha valaki szól.
Megérzem-e, ha meglát valahol
emlékei nyárillatú ködében.
Tudom-e majd, hogy bár már véget értem,

tűnt jelenem valahol még lobog,
pár lélekajtón visszajárhatok,
hozzád, fehér föld, foszló mindenem.
Hozzád, kit itt csak elveszítenem
lehet és kivel nem köt össze más,
mint hasadásig zsúfolt hallgatás,

határnyi törött szárnyú, torz titok,
hogy miért hallgatsz, miért hallgatok.
Fogalmam sincs, miért csinálom végig,
vergődöm el a pokol-ízű révig.
Bátor, szabad lelkem ha van,
miért nem oldom innen el magam.

Minden okoskodásom ide jut:
a test csak tűrni, törni, térni tud,
hiába támad benne gondolat,
ha elzuhan s a föld alatt ragad.
A lelkem, mondják, fényes, halhatatlan.
Erősebb lánggal ég a föld alattam:

ő hajthatatlan.

2014. augusztus 29., péntek

sur le fil.

és érzem az őszillatot ebben a végtelennek tűnő, mégis elmúló nyári levegőben. 
kihajolok az ablakon - az ablakon, ami huszonegy év után immár nem az égre néz, hanem a belváros mindig lót-futó lakóira. 
elengedtem a komfortzónámat.
itt vagyok, ahova nem költözött még be az otthonszag.
de itt vagyok, ahol a falakba rejtőztek a lehetőségek.
itt vagyok, reggel a gangon szóló gitárdallamban.
itt vagyok, az ablak alatt tízpercenként megálló kilences buszban.
itt vagyok, bérház mindent megélt,omladozó lépcsőfokaiban.
itt vagyok, a szabó ervin épületének árnyékában.
és a kálvin-téri párizsiais hangulatában, az utcák kacska macskakövein.

miközben két kézzel próbálom megtalálni önmagamat. 
azt, aki talán voltam, vagy azt, aki lehettem volna. 
egy hatalmas táskával a hátamon keltem útra - amiben ott van a nyári hónapok súlya.
a gyorsan elillanó érzések. 
az utamat kísérő emberek arca.
hangok, amik szép lassan dalként zengnek a füleimben.

távol evezni a hétköznapoktól, kiesve a rendszerből.
elveszni, aztán fellelni.

látni a napfelkeltét egy idegen városban.
felébredni egy barát mellett a sátorban.
hallgatni az esőcseppek zaját a tetőablakon.
betévedt idegenekkel találkozni egy tea erejéig. 
az a kellemes csend közted és egy másik személy között.
kezed ügyébe került középiskolás levelezéseket olvasni.
eltávolódni azoktól, akik fájdalmat okoztak - bármilyen nehéz is.
a város, ahogyan láthatod, miután leszakadt az ég.
forró földön mezítlábasan lépkedni.
a kutyád fogadtatása egy hét távollét után.
meztelennek lenni ott, ahol nem lehetne.
a szorongás utáni megkönnyebbülés pillanata.
a szeretkezés.
először elhagyni a családi házat.
befejezni egy régen elkezdett rajzot.
az alkohol mámorában énekelni egy kihalt utcán.
mikor valaki azt mondja: "ez rád emlékeztet..."
találkozni egy olyan emberrel, aki hasonlóan látja a világot ahogyan te - és rájönni, hogy nem vagy annyira egyedül, mint gondoltad.
szemkontaktus egy szembejövővel.
megváltoztatni a gondolkodásodat egy olyan dologról, amiről egész eddig azt hitted, tudod.
éjjel kettőkor sétálgatni a belvárosban.
a rohanás, miközben úgy érzed magad mintha egy szélviharban próbálnál utat törni.
annyira nevetni, hogy majdnem bepisilsz.
családi rendezvények, amikre nehezen veszed rá magadat, de meglepetéssel zárulnak.
borítékban érkező levelek.
annyira túlenni magadat, hogy alig tudod begombolni a nadrágodat.
egy egész hetes hajsza utáni egész éjszakás alvás.
nem hibázni egy teszten.
megbocsátani másoknak.
és megbocsátani önmagadnak is.
a mondat - "büszke vagyok rád"
elmondani valakinek, mennyire szereted.
feküdni az ágyban barátokkal, bort inni és közösen verseket olvasni.
venni a bátorságot, és nem titkolni, hogyan is érzel.
egy részeg éjszaka körbevéve emberekkel, akikről nem tudott, hogy szegődtek melléd.
komolyzenére elszenderedni.
antik könyvet venni, melyben mondatok sora van aláhúzva.
fotel mögé rejtett régi fényképekkel teli dobozt előbányászni.
hosszasan telefonálni egy olyan emberrel, aki olykor közel engedtél.
a zuhanyzó melegéből kimászni a hideg padlóra.
személyek, akik életútjaikról mesélnek.
céltalan kocsikázások a külvárosban.
egymáshoz simulós testek érzése.
stoppolni egy kisvárosban, ahol még sosem jártál.
hét órás vonaton útközben a tájat nézni.
dunai szigeten egy fa ágán feküdve elmélázni.
a legkedvesebb barát oldalán elaludni.
a naplemente - bárhol és bármikor.




és igazából csak úgy...lenni.  









2014. augusztus 19., kedd

szavak idegen szájból.

áfra jános: körkörös romok

igen, most az ígéretre várnék, hogy majd jössz,
látlak, beszélünk, de nem ma, így, hanem akkor,
ha egyszer még újra lehetünk együtt úgy, ahogy.
másképp, mint amit most egymásra kényszerítünk.
ölelést, csendes odafordulást, önfeledt nyugalmat
és beteljesülő ígéreteket várnék — de nincs mire,
mert rád telepszik és megrémiszt vágyakozásom,
ami, érzed, valamit megint követelni kezd.

pedig te csak önmagadban, tőlem függetlenül
tudsz szeretni — de tényleg van ilyen szerelem?
ha igen, én még próbálnék várni a kapuinál rád,
s ahogy állnék az áttörhetetlennek látszó fal előtt,
úgy néznél rám, mint a kedvenc képemen. nem is
rám néznél, inkább mellém, a tűzfal felé mutatva,
mintha látni lehetne rajta valahol egy bejáratot,
pedig a titkos ajtó benned, csakhogy rejtve hagyod.

szerinted ez csakis úgy működhet, ha nem kérlek,
ha nem kell mindig igent mondanod, ha nem várom el,
hogy folyton velem akard, ha nem várok válaszokat.
de akkor mégis mi teremt alapot a közös térhez?
szóval fogadjam el, hogy te többre nem vagy képes,
elmondhatatlanul szeretsz, ám több időd akkor sem
lesz, és változatlanságod káprázatában rám nézni is
elfelejtesz. akkor menj, csak könyörgök, ne keress!

de látni szeretnél, tudni akarsz rólam, nem bírod
elképzelni nélkülem, mondod, s vágyni kezdesz rám,
miután menekülésre kényszerítettél. aztán hajszoljuk
egymást egy növekvő körben, hol sosem érhetlek utol,
mert nem állnál meg semmiért, nem engednél közel
senkit, és én sem tudom többé nyugton remélni a dolgok
beteljesültét. mégis túl késő, hogy leállítsam ostromom —
mert igenis hinned kell minket, ha másképp akarsz,

másképp kell akarnod, ha még hinni szeretnél bennünk,
de háborúnk romjai közül végül nem találunk kijáratot,
fejünket pedig már így is túl közel emeltük a naphoz.
idegenek többé úgysem lehetünk, a barátoddá
viszont hogy válhatnék, amíg szeretjük egymást, így,
ahogy szeretjük, vonzzuk egymást, így, ahogy
vonzzuk, érezzük egymást, úgy, ahogy érezzük?

próbáltad már? ne akard tudni, hová vezetne ez…
azért nem voltál még ilyen helyzetben, mert nincs ilyen
helyzet. elvesztesz mindenemmel vagy megtartasz
mindenemmel — az összes többi fárasztó kísérletünk
csak elnyújtja a szenvedést. amiről sajnálkozva bár,
de lemondtál, el kell, hogy engedd, máskülönben
lassan beleég a gyűlölet a szeretet szerveibe.



2014. augusztus 18., hétfő

túl korán jöttünk.

"mondtam már...nem voltam itt.
álmodtam az egészet.
... és szerinted hol voltam?
nem tudom...máshol.
ürességben itt nincsen hiány.
semmiségekről fecsegtünk, hisz félszázada ezt csináljuk.

de én nem bírom tovább.
mindennek egyre kevesebb a jelentősége.
már mindent megpróbáltam.

múlik az idő.
bár' tudnék aludni...
zuhantam.
zuhantam.
zuhantam.
fent voltam egy...

elég.
elfáradtam.

menjünk innét.
nem mehetünk.
túl korán jöttünk.
mert mindig az éjszaka beköszönte előtt jövünk.
de az éjszaka nem köszönt be.
hirtelen lesz éjszaka, ahogyan tegnap is.
aztán nappal lesz.
...
elmegyek.
isten veled.
soha többé nem látsz.
soha többé."








 




2014. augusztus 14., csütörtök

semminden.

és lassan közénk is visszaépül a fal, 
amit nehezen romboltunk le a végérvényesség hitében. 
a közvetlenség megszűnik, hamarosan mi is csak két idegen leszünk már egymásnak, kiknek volt egy közös múltja.
elhalványulunk.

leszel egy a sok közül.
leszek egy a sok közül.
az élmények forgatagára 
majd a múlt szürke felhői helyezkednek.
pusztán emlék.
ez marad mindenből
ami csak egy pillanattal megelőzi
a jelent.


nem lehetnek már szavak a pesti éjszakában.
ahol az utcákat most a korai ősz
könnycseppei áztatnak.
marad a kimondottlanság
elakadt hang a kínos csendben
megbicsaklott.
megcsuklott.
kificamodott lélek.

ahogyan,
annyi mindent mondanék
olyannyira,
marad csak a feszült némaság
a növekvő űr 
kettőnk között.

whisky. tört jéggel. pici szódával.




 


2014. augusztus 11., hétfő

számvetület.

és végül is.
mit kívánhatnék neked.
mit kívánhatnék magamnak.
annak, aki egykor leszek.
annak, ki majdan te leszel.
fonódunk-e újra egymásba.
vagy leszünk-e túlságosan távol egymástól.

hányszor futjuk le ugyanazokat a köröket?
hányszor állunk egymással szemben
éppen kéz a kézben
vagy csak egy tőrrel a szívben.
hányszor érezzük a kérdőjel súlyát a fejünk búbján
és
hányszor felejtjük is el kik vagyunk valójában

csak ülsz.
én veled.
szemtől szemben.
sokszor mint egy kivégzés előtt.
a kezdeti pillangók a gyomorban
hitchcock hollók lettek egy szempillantás alatt.
mardosnak és mardosnak.
ameddig bírod és bírom.
ameddig van szusz a szívben
ameddig az önfeledt percek felül emelkednek
a nyomasztó ürességen.

csak azok a kósza mosolyok, amiket elkapsz a villamoson.
csak azok a kimondott szavak, amik megmelengetik a szívedet.
szavak és tettek.
összhangja elfeledtetik veled a múltat.
pillanatnyilag bár
de
megnyitják előtted a jövőt.

csak azok a véletlen találkozások
egy régi arc az elmúlás határáról
egy elfeledett hang a hirtelenségből
egy új személy akiben minden reménységed
...
érintések és érzelmek.

egyikben megtalálod azt, ki voltál
közben a másikban pedig ráeszmélsz a változásra.

ismét eltelt egy év. immár huszonegy éves fejjel tekintek a világra.
az idő ugyan sosem lesz végtelen.
ami ma megtörtént, később csupán töredék lesz.
ahogyan az elmúlt hónapok is összegubancolódva kavarognak az agyban.

személyek.
akiket talán túlságosan is hamar fogadtál a szívedbe.
személyek.
akiket talán túlságosan is hamar engedtél ki a kezeid közül.
személyek.
villódzva az arcuk. 
füledben csengve a hangjuk. 
égetve bőrödön érintésük.

okkal vagy ok nélkül.
akkor és soha nem máskor.

tekintsük hát útként az életünkre.
mert hogyan máshogyan?!

haladunk az ismeretlentől az ismeretlenig.
érezve örömet.
vétve hibákat.
elkapva lehetőséget.
és elszalasztva alkalmakat.

kár ugyan a megbánás. 
elég
mindig csak előre.


2014. július 27., vasárnap

futam.

őt azért, hogy közelebb kerüljek hozzá.
őt pedig azért, hogy távolabb kerüljek tőled.
menekülés
avagy vétek
megerőszakolni a lelkedet?

kicsit úgy érzem..összeér
a gondolat a cselekedettel.
az érzés, mely lehetne a kímélet
roskadozva.
gyalázza meg a hitemet.

a 'csak' és a 'csupán'
közti különbséget ugyan nem leled
ahogyan a 'még' és a 'már'
e két szó is csak némán kiált.
mert.
ez így lesz jó.
ebben a távoli hangzatban
elodázva a perceket
bosszulva a tegnapokat

de hova már.
kérlek.

mikor horgonyzol már le
érsz ki a partra
hagyod,hogy már csak a hullámok ringassanak.
lelkiismeretfurdalás nélkül
az ár sodrásával szemben
vagy éppen azzal együtemben 

lesz, ki megtorolja majd a tetteket
amikért hiába már a bocsánat
hisz ezek már csak szavak
szép ívesen kifaragva

nézz önmagadba.
elégedettség avagy bűntudat
uralkodik-e felül a pillanatban
igaz-e vagy ámítás
a lelked.
mely kitörölhetetlenül az életed része.
és lesz...

...
ó
te felnőttkor, miért vagy ily közel
miért hozod a gyötrelmeket.
engedj is el.
hisz magam leszek.
tőled függetlenül... elégedetten.



2014. július 11., péntek

csel.

olyan vagy, mint azok az emberek,
akik a kitaposott ösvényen járnak csupán.
akik számára a boldogság
csupán egy elérhetetlen állapot.
kik a múltban ragadva, 
ostorozva önmagukat
várnak a megváltásra.

de héj.

ember vagy,
ebben a kilátástalan helyzetben is.
a szomorúság atmoszférájával.
az önfeledt katarzis állapotáig.

hisz vagy.

ahogyan számomra sosem leszel már.
mert hiszen
egyszerre mindent tehetsz és semmit.
gabalyodva össze életekkel.
szíveket törve össze úgy,
hogy ő már nem felel.
önbizalomért siránkozva,
mely már rég elfeledett.

hol vagy te gyermeki könnyedség?

mikor a szerelem még távoli volt.
mikor a barátok még igazak voltak.
mikor nem volt érdek és számítás.
mikor a közhely nem vált még valóssá.

de mondd.

hol kezdődik, csengerina.
s hol te, mélyen tisztelt olvasó.

mikor leszel te picit én.
mikor leszek én picit te.
mikor jelent az ölelés többet.
a csók pedig már kevesebbet.

mikor lesz a vonzalom külsőségesebb.
mikor a gondolat kissé mélyebb.

lesz-e egyáltalán megnyugvás?
húzz-e előrébb az élet?
leszek-e kinek lennem kell?
hiszem el, hogy élek?
keresem-e az igazt?
mely...talán el sem érhet.
szeretem-e a hamist?
ami engem ugyan meg nem érthet....

te.

légy oly kedves.
vesd le az inged a sötétben.
higgyem el, hogy ez a nap.
az.
mely sosem érhet véget.
miközben az elhamvadó cigarettaszál
parázslik a sötétben.

egy hang a fejemben lüktet.
szajkózva az elérhetetlenséget.
a lelkedbe.

ó, te.

de miért nem.
miért vagyok én itt, most.
ebben a sötétségben.

mondd a megoldást.
így hova is juthatok.
miért hiszem azt, hogy ennek itt,
e vég jutott.

vezess el a tudathoz,
mely boldogít és mámort ad.
higgyem el, hogy az élet
te nélküled is adhat célokat.
célokat.



2014. július 9., szerda

ez pontosan annyi.

ez pontosan annyi.
mint azok a helyszínek ahol nyomainkat hagytuk.
hűlt helyeinkre lépve elfog a fájdalom.
hogy hiányzol.
a lényed vagy csak a tudat.
hogy egyáltalán ott voltál-e vagy csak én képzeltelek el magamnak.
mi is lehet a határa az ábrándoknak?
megszerettelek. 
most már csak így, tisztes távolságból mondom ezt.
anélkül, hogy a szemedbe néznék.
viszonzás és reakció nélkül.
a puszta tudat kivetülésével.

de sodródjunk hát.
emberként tekintve egymásra.
testem érezze tested.
lelkem érintse lelked.

aztán csak ülni a metróállomáson.
nem törődve azzal, hogy hanyadik metró suhan is el mellettem.
hogy éppen ki időzik mellettem
legfeljebb két és fél percig.
mikor egy újabb szerelvény érkezik be.
egyszerűbb lenne-e ha nem várnék.
hanem könnyed testemet átengedném a gravitációnak
és elévetném magamat.
lenne-e bárki is, ki e tettemet megakadályozná.
lenne- valaki, aki e hisztérikus kirohanásom közepette csak átölelne.
és visszatartana.
vagy az emberek
kik két és fél percig időznek mellettem,
oly kimértséggel néznék a tettet,
mintha csak kellő nyugalmassággal én is csak felszállnék a metróra.
őszintén.
törődünk-e egymással...?






2014. június 27., péntek

tétova.

csak abból próbálom összerakni magamat.
emlékfoszlányokból.
tapasztalatdarabokból.
emberi érintésekből.
elkallódott szavakból.
önfeledt nevetésekből.
lecsorduló könnycseppekből.

belőle.
belőled.
belőlük.
belőlem.
belőlünk.

bizonytalanság.
a szó, mely úgy hallatszik a fejedben, mint egy üres szobában megkongatott harang.
jobbra és balra.
ki tudja mikor áll meg.
hogy ki húzta meg.
és mi állítja meg.
de csak kong.
jobbra és balra.

ó,a fene.
tudjátok. belém égtetek. ti, mind egytől egyig.
az arcotok kitörölhetetlenül az emlékeim közt.
hangotok szüntelen a fülemben csengve.
érintésetek a bőrömön ragadva.
cipelve magammal addig, az utolsó állomásig.
mert hiába keressük az okot.
miért kellett itt. miért így. miért ekkor.
miért volt ott. miért úgy. miért akkor.
igen,ti, mind egytől egyig.
elkísértek engem.
állhatok úgy, mint a fák az autópályán.
suhanhattok el mellettem.
lehettek megállók, ahol megpihenhetek.
lehettek emelkedők. izgalmakkal és kihívásokkal.
lehettek lejtők. keserű zuhanással.
tarthat éveken át. összefonódva.
de csupán pár pillanatig. éppen megérintve egymást.

a végén ugyan összerakom.
a végén összeér minden szál.
ahol most csomó van, az majd kioldja magát.
ami elszakadt, az majd összeforr.
a végén nem lesznek megválaszolatlan kérdések, elharapott félmondatok, elfojtott szavak.

hihetsz csodás véletlenekben.
vagy a sors kezében.
nevezheted istennek, mindenhatónak, a csodatévőnek.
keresheted az okot.
de azt ugyan sosem fogod megtalálni.
ugyanis.
sötétben tapogatózunk mi, mind.
a kérdés, hogy rálelünk-e arra.



2014. június 24., kedd

ígye.

nincsen hát hely...

mint annak rossz szólamnak egy jól megkomponált dalban.
annak a félreütött akkordnak.
annak a rosszul perdített húrnak.
annak az elbicsaklott hangnak.
a rendet.
azt az előre megírt
vagy csak a véletlen által vezetett
életnek.
törni nem lehet.

és csak úgy leszakadt az ég.
jelentsen is ez bármit.
nagy hanggal.
belecsapva.
megrengetve.
ó
nyári zivatarok
épp úgy kelletek
mint amennyire ódzkodom tőletek.

csak kopog.
és szüntelenül kopog.
kipp
kopp
a kertvárosi tetőablakon
ahonnan egész éjszaka kiszűrődik 
a virrasztás fénye.

könnyek-e azok
amik az égből érkeznek.
megrettenés-e ez a felhőknek
melyet a villám
hirtelensége okozott.