do not fall in love with a curious one.
they will want to know who you are, where you come from, what your family was like.
they will look through your photographs and read all of your poems.
they will come over for dinner and speak to your mother about how their curiosity has taught them things of use to her.
they will ask you to rant when you’re angry and cry when you’re hurt.
they will ask what that raised eyebrow meant.
they will want to know your favorite food, your favorite color, you favorite person.
they will ask why.
they will buy that camera you liked, pay attention to that band you love in case there’s a show near by, they will get you the sweater you smiled at once.
they will learn to cook your favorite meals.
the curious people do not settle for your shell, they want the insides.
they want what makes you heavy, what makes you uneasy, what makes you scream
for joy, and anger, and heartbreak.
their skin will turn into pages that you learn to pour out your entire being in.
do not fall in love with the curious one.
they won’t let a sigh go unexplained.
they will want to know what they did
exactly what they did to make you love them.
year, month, week, day.
“what time was it? what did I say? what did I do? how did you feel?”
do not fall in love with a curious one because i have been there.
they will unbutton your shirt
and read every scar
every mark
every curve.
they will dissect your every limb, every organ, every thought, every being.
“there’s a curiosity in you that will move mountains some day as effortlessly as you’ve moved me for years.”
nap mint nap felbukkanó kérdés az életem. hogy lesz-e olyan amilyenek elképzelem. hogy kilyukad-e a célhoz amit kitűztem magam elé. hogy körülöttem lesznek-e azok az emberek, akik jelen pillanatban próbálnak engem terelgetni. hogy ott lesz a vége felé az a nagymama csengerina, aki elégedetten meséli el rövid, ám tartalmas életútját az unokáinak. hogy lesznek-e unokák. hogy lesz-e szőke fürtös hajú, kék szemű lányom. hogy magam mögött tudhatok-e egy világ körüli utat. hogy lesz-e a kertemben kis tó híddal. hogy lesz-e merszem kerítés nélküli házban élni. hogy leszek-e szerelmes, örökké.
de olyan nincs hogy örökké.
vagyunk, mi, gyarló emberek, akik beszorultak egy mókuskerékbe.
hogy vannak a reggelek. kávécigi..telefon,természetesen fészbuk.
hogy van a hosszadalmas készülődés egy olyan kinézetért, ami igazából csak egy álca.egy álarc.kifejezhet téged, de ami legbelül van, azt csak azok értékelhetik és érezhetik, akiket közel engedsz magadhoz.
hogy van az óvoda, általános iskola, gimi és egyetem. ebben a szép, meghatározott sorrendben. hogy lesz majd egy munkahely, ahol minden reggel ugyanakkor kezdesz, de természetesen túlórázol.
hogy az álmodózó perceidben, harmincvalahány éves fejjel, elkalandozol. hogy mit szerettél volna tizenévesen.
mindent csak, a jelenlegi helyzetet nem.
szabadságot.
pedig... a szabadság igazából ingyen van.
itt hagyhatsz bármit. mégsem teszed.
vágyakozol, aztán maradsz. mert gyenge vagy.
de mikor tennéd meg, ha nem most? mikor mennél...amikor már késő lenne.
a remény utca.
aztán az elmélkedések és a gondolatok kavarognak tovább. fülemben csengenek a szavak, melyek vad ábrándok, de éppoly vonzóak.
változol. ahogy veled más is. az útjaitok sokszor keresztezi egymást, olykor észrevehetetlenül. sodródunk, de hogy hova lyukadunk ki, azt nem tudjuk.
nem is akarom tán. csak azt a biztonságot, hogy az a valami, amit nevezhetünk sorsnak, ebben majd nekem kedvez.
csak légy.
azt hiszem eljött az a pont az életemben, mikor ott kell hagyni az eddigi életet, mikor merni kell változtatni és merni kell lépni. még egyszer.
tudjátok, van az az érzés, mikor ültök egy mozifilm levetítésén és magával ragad a film, elvarázsol ,elvisz egy egészen más dimenzióban, ahol olyan érzésed támad, hogy igen, lehet izgalmas az életed, érezheted magadat boldognak, elkerülhetnek a gondok, a monoton és szürke hétköznapok. teljesen magába szippant és már szó szerint el is hiszed, amit amolyan 'daydreaming' állapotban elgondolsz magadnak...és akkor... jön a film vége, azzal a nyomasztó stáblistával és elfog az érzés, hogy egyedül vagy. hogy a film befejezése után nincs egy ember sem, akit felhívhatnál, hogy mesélj neki vagy csak simán érdeklődj felőle, hogy esetleg elhívd egy találkozóra éjjelek éjjelén. elkorcsosult egy világban élünk.
nem is tudom mi van mostanság velem. valahogy elvesztem ebben a nagyvilágban, csalódtam az emberekben, sokszor céltalanul keringek és ... valami kiszakadt. nem tudom,hogy mikor és hogyan, de az az ürességérzés már jó ideje nyomaszt legbelül. ahogy májusban vége lett valaminek, ami több mint egy évig a részem volt. és amit az agyam önkényes módon kitörölt az emlékezetemből. aztán volt és most is van egy személy aki tavaly nyár óta egy nagyon fontos szerepet játszik az életemben. valószínűleg ezzel ő maga nincs tisztában, talán addig jó, maradok nyárfa levél, ahogy illik. de amióta az életem egy hatalmas, száznyolcvan fokos fordulatot vett, azóta nem találom a helyemet.
sosem voltam híve, az ennyire személyes hangvételű blogbejegyzéseknek. de...az ember észreveszi, hogy körbe van véve felületes kapcsolatokkal. akármilyen általánosan is hangzik, de tény és való, hogy sokunknak elég, ha a másik személyt megismerjük..egy szintig. addig amíg tudjuk, hogy nem fog tőlünk függeni, és mi se tőle. ameddig van a sziasziamizujshogyvagy kapcsolat, amitől hadd ne mondjam a hányinger kerülget. kevesen képesek odáig eljutni vagy hogy mondjam elmerészkedni, hogy valaki teljesen megnyíljon neki. azt hiszik ismerik, azt hiszik ismernek, pedig az az idő, amíg valaki kibontakozik, bizony nem hetek és hónapok kérdése. több, jóval több.
pedig én szeretnék megnyílni. olyan embernek, aki nem vonja fel a szemöldökét egyes mondataimon, aki nem vág hátba egy gyámoltalan pillanatban, aki nem csak érdekből kívánja a társaságomat, aki nem csak a baráti körét akarja velem szélesíteni. olyan embernek szeretném magamat teljesen odaadni, mindenféle erotikus hátsó gondolatok és melléértelmezések nélkül, aki képes megérteni, képes minden marhaságban benne lenni, akit nem zavar az idő nyomasztó múlása, akit nem zavar az eső szakadatlan esése, aki nem hivatkozik a szar kedvre, aki amolyan nagy betűsen ÉL és képes ezt az életet megosztani másokkal.
de ettől függetlenül túlságosan hamar is megnyílok. nem figyelem a jeleket, nem veszem észre a hazugságokat, nem veszem figyelembe a saját érdekeimet, hanem foglalkozom másokkal.
és hogy merre tovább?
a célok ott vannak a fejemben. a kép előttem lebeg. a kérdés csak az, képes leszek-e arra, hogy elvonuljak, hogy hagyjam magamat a jó irány sodródni, hogy engedek azoknak, akik tényleg mellettem állnak, hogy hiszek abban hogy képesek engem szeretni.
hogy lesz megint csengerina, aki egyedül is megáll a saját lábán.
