esténként elhiszem, hogy a holnap lehet jobb, lehet könnyedebb. hogy a kételkedés végül megnyugvásra lel, a döntések megszületnek. aztán az esőcseppek szüntelen kopogása az ablakon eszembe juttatja, hogy az emberi élet,akárhonnan is nézzük lineárisan és monotonan halad előre. mindenfajta boldogságkitörés egy melankolikus időszakot húz maga után.
az emberek képtelenek átugrani saját vagy a társadalom-bármi is legyen az-határait. miközben álmodozik arról, milyen jó volna egy este a belvárosi sarkikocsmába beülni, kikérni a szokásost: egy rövid italt melyet egy korsó sör kísér. valahogy én is erre vágyom, hogy anyuval beüljünk a törzshelyünkre és minket körbevevő cigarettafüstben tanácskozzunk az élet nagy dolgairól. a régi szerelmekről, az első csókról, a nagy csalódásokról, a naiv álmokról. elnyùlva a széken, a szék szálkáitól kiszakított harisnyanadrágban együtt nézzünk ki az ablakon az eső áztatta budapestre vagy közösen elemezzük ki a körülöttünk üldögélő embereket. aztán az alkohol mámorában az utcán dalolászva feledjük el az élet rövidségének nyomasztó tényét. apukámmal reggelente a kávézók bőrfoteljeit foglalnnám el, lelkesedéssel forgatnám kanalamat a tejszínhabos kávéban,miközben apum mély bölcseleteit hallgatom az emberi kapcsolatokról, a karriercélokról vagy csupán,magáról az életről.
de ez a kép hamar szertefoszlik, szüleim, kiket bár tiszta szívemből szeretek.rabjaik a társadalom elvárásainak. a hatalmas űr köztük és köztem ahogyan telnek az évek egyre nagyobb, egyre több kétséget kelt bennem. talán pont ez az amiatt megrögzötten keresem azt,ki apum helyett apum, anyum helyett anyum lehetne.lélekben, megértésben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése