2014. november 23., vasárnap

vasárnapi szösszenet.

van abban valami ijesztően megnyugtató, hogy olyan tipikusan vasárnapi hangulat van. hogy budán ülök egy konyhában,ami nem az enyém. hogy körülöttem gomolyog a cigarettafüst. hogy eszeveszettül fáj a fejem a tegnapi aljafröccstől. de aztán mégiscsak elmosolyodok. mert imádom ezt a tél kezdeti szürkeséget, hogy beburkolózom a sálba. hogy ilyenkor jobban esik minden érintés, minden ölelés. hogy bár temérdek ruha választ el minket egymástól,mégis érezzük a másik bőrének melegét.
hogy valami felsőbb hatalomban kezdhetsz el hinni, mikor furcsa módon sok a véletlen körülötted. hogy olyan az életed,mint egy jól megrendezett film. egy olyan lánc,aminek a végén ott van az a bizonyos  kapocs. ami bár végtelennek tűnik, de egyáltalán nem az. hogy mindenki csak egy szereplő, összefügg minden pont, minden helyszín, minden ember, minden érzés. ahogyan csak hirtelen megjelennek, bár már nem kavarnak nagy port maguk körül,csupán csendben felbukkanak a semmiből. közben azon tűnődsz, hova is tűntek el a régi érzelmek. miképpen változik át, s akarva ez miért nincsen így. hova szállt el négy -öt év. miképpen törnek elő a múlt foszlányai, máshogyan, egészen másképp.
s lesz-e ez így mással is. talán pont veled. hogy már nem érzem késként a mellkasamban, már nem forgatja semmi, már gyógyul a seb. 
hogy látvány, már csak látvány lesz. se több, se kevesebb már. egyszerű azonosítás érzelmek nélkül. pusztán és szárazon. és hogy erre képes -e az ember,ha mégiscsak ember. kérhetünk-e magunktól olyat,amire képtelenek vagyunk. mert igazából nincs más. arcok, testek, mögöttük a lélek, amit nem erőszakolhatunk meg.


2014. október 4., szombat

el.

furcsák vagyunk. hiszen olykor megrögzötten próbálunk az emlékezetünkbe vésni dolgokat, bosszankodunk, ha éppen megfeledkezünk valamiről.
aztán máskor pedig tíz körömmel könyörgünk bárkinek...akárkinek, hogy az istenért is,felejtsük el.
felejtsük el, hogy megtörtént, hogy egyáltalán volt. legyen az élethez egy radírgumi, amivel mindent kedvünkre eltávolíthatunk.
vagy ha nem eltávolítás, hát akkor legyen eltávolodás. tőle. legyen tisztes távolság elharapott félmondatokkal. legyen álmosoly, hűvösség, érzelmek megtagadása.
higgyük el, hogy ez így jobb lehet.
mert furcsák vagyunk, mi, emberek.
elhisszük, hogy van felejtés. hogy lehet ezt akarva. vagy nem, csak az idő tudja az emlékeinket egy átláthatatlan masszává zsugorítani.
egy olyan masszává, amiben lényegtelenné válnak már a részletek.
mert ami tegnap még itt, az mára ott.

azt hiszem, először az érintést felejtjük el.
azt, mikor esténként a hajszálaiddal játszott. vagy azt a kósza simogatást az arcon. vagy talán éppen az első pillanatot, mikor a sajátodban érezted az ő kezét. milyen is volt már? magam sem emlékszem lassan. hideg vagy meleg volt a tenyere? érdes vagy talán meglepően puha?

ahogyan nem érzem már az orromban az illatát sem. nem tudom felidézni a zuhanyzóból kilépett, frissen letusolt bőrének illatát. de idegen már számomra a hangja is, ami még régen a fülemben csengett, mára már hiába próbálom felidézni.

akkor, talán, mégiscsak felejtünk.
de valahogyan... még mindig ott áll a pult mögött teát szorongatva. vagy a whiskey-től felbódult állapotban perdül-fordul budapest utcáin. ott látom kitekintve az ablakon, sajátságos gesztikulációival a moziterem székén.

az emlékeink. azok pont addig érnek, ameddig mi. sohasem tartanak örökké, halálunkkal ugyanúgy feledésbe merülnek, ahogy mi magunk is. mégis...nagy jelentőséget tulajdonítunk nekik.
pedig minden csak bennünk zajlik le, s mi is csupán emlékként élünk tovább másokban.




2014. szeptember 7., vasárnap

ígyígy.

lászló noémi: föld

Van lelkem - töredék -, sok drága tárgyam,
hitem kezdetben, elmúlásban,
lépéseim ezért sem oly nagyok:
még lángolok, de rögtön meghalok.
És végem lesz és minden rendben.
Nem kínoz majd: mit miért tettem.

Vagy nem tettem, s azt is miért.
Nem élek-halok majd a tettekért.
Nem gyötrődöm, bután, mint most is éppen,
hogy mi dolgom e villanásnyi létben,
hogyan hagyom porló kezem nyomát,
agyoncirkalmazott világ, terád.

Az istenhívők mind oly lelkesek.
Fogalmam sincs: azután hol leszek.
Hallom-e, hozzám ha valaki szól.
Megérzem-e, ha meglát valahol
emlékei nyárillatú ködében.
Tudom-e majd, hogy bár már véget értem,

tűnt jelenem valahol még lobog,
pár lélekajtón visszajárhatok,
hozzád, fehér föld, foszló mindenem.
Hozzád, kit itt csak elveszítenem
lehet és kivel nem köt össze más,
mint hasadásig zsúfolt hallgatás,

határnyi törött szárnyú, torz titok,
hogy miért hallgatsz, miért hallgatok.
Fogalmam sincs, miért csinálom végig,
vergődöm el a pokol-ízű révig.
Bátor, szabad lelkem ha van,
miért nem oldom innen el magam.

Minden okoskodásom ide jut:
a test csak tűrni, törni, térni tud,
hiába támad benne gondolat,
ha elzuhan s a föld alatt ragad.
A lelkem, mondják, fényes, halhatatlan.
Erősebb lánggal ég a föld alattam:

ő hajthatatlan.

2014. augusztus 29., péntek

sur le fil.

és érzem az őszillatot ebben a végtelennek tűnő, mégis elmúló nyári levegőben. 
kihajolok az ablakon - az ablakon, ami huszonegy év után immár nem az égre néz, hanem a belváros mindig lót-futó lakóira. 
elengedtem a komfortzónámat.
itt vagyok, ahova nem költözött még be az otthonszag.
de itt vagyok, ahol a falakba rejtőztek a lehetőségek.
itt vagyok, reggel a gangon szóló gitárdallamban.
itt vagyok, az ablak alatt tízpercenként megálló kilences buszban.
itt vagyok, bérház mindent megélt,omladozó lépcsőfokaiban.
itt vagyok, a szabó ervin épületének árnyékában.
és a kálvin-téri párizsiais hangulatában, az utcák kacska macskakövein.

miközben két kézzel próbálom megtalálni önmagamat. 
azt, aki talán voltam, vagy azt, aki lehettem volna. 
egy hatalmas táskával a hátamon keltem útra - amiben ott van a nyári hónapok súlya.
a gyorsan elillanó érzések. 
az utamat kísérő emberek arca.
hangok, amik szép lassan dalként zengnek a füleimben.

távol evezni a hétköznapoktól, kiesve a rendszerből.
elveszni, aztán fellelni.

látni a napfelkeltét egy idegen városban.
felébredni egy barát mellett a sátorban.
hallgatni az esőcseppek zaját a tetőablakon.
betévedt idegenekkel találkozni egy tea erejéig. 
az a kellemes csend közted és egy másik személy között.
kezed ügyébe került középiskolás levelezéseket olvasni.
eltávolódni azoktól, akik fájdalmat okoztak - bármilyen nehéz is.
a város, ahogyan láthatod, miután leszakadt az ég.
forró földön mezítlábasan lépkedni.
a kutyád fogadtatása egy hét távollét után.
meztelennek lenni ott, ahol nem lehetne.
a szorongás utáni megkönnyebbülés pillanata.
a szeretkezés.
először elhagyni a családi házat.
befejezni egy régen elkezdett rajzot.
az alkohol mámorában énekelni egy kihalt utcán.
mikor valaki azt mondja: "ez rád emlékeztet..."
találkozni egy olyan emberrel, aki hasonlóan látja a világot ahogyan te - és rájönni, hogy nem vagy annyira egyedül, mint gondoltad.
szemkontaktus egy szembejövővel.
megváltoztatni a gondolkodásodat egy olyan dologról, amiről egész eddig azt hitted, tudod.
éjjel kettőkor sétálgatni a belvárosban.
a rohanás, miközben úgy érzed magad mintha egy szélviharban próbálnál utat törni.
annyira nevetni, hogy majdnem bepisilsz.
családi rendezvények, amikre nehezen veszed rá magadat, de meglepetéssel zárulnak.
borítékban érkező levelek.
annyira túlenni magadat, hogy alig tudod begombolni a nadrágodat.
egy egész hetes hajsza utáni egész éjszakás alvás.
nem hibázni egy teszten.
megbocsátani másoknak.
és megbocsátani önmagadnak is.
a mondat - "büszke vagyok rád"
elmondani valakinek, mennyire szereted.
feküdni az ágyban barátokkal, bort inni és közösen verseket olvasni.
venni a bátorságot, és nem titkolni, hogyan is érzel.
egy részeg éjszaka körbevéve emberekkel, akikről nem tudott, hogy szegődtek melléd.
komolyzenére elszenderedni.
antik könyvet venni, melyben mondatok sora van aláhúzva.
fotel mögé rejtett régi fényképekkel teli dobozt előbányászni.
hosszasan telefonálni egy olyan emberrel, aki olykor közel engedtél.
a zuhanyzó melegéből kimászni a hideg padlóra.
személyek, akik életútjaikról mesélnek.
céltalan kocsikázások a külvárosban.
egymáshoz simulós testek érzése.
stoppolni egy kisvárosban, ahol még sosem jártál.
hét órás vonaton útközben a tájat nézni.
dunai szigeten egy fa ágán feküdve elmélázni.
a legkedvesebb barát oldalán elaludni.
a naplemente - bárhol és bármikor.




és igazából csak úgy...lenni.  









2014. augusztus 19., kedd

szavak idegen szájból.

áfra jános: körkörös romok

igen, most az ígéretre várnék, hogy majd jössz,
látlak, beszélünk, de nem ma, így, hanem akkor,
ha egyszer még újra lehetünk együtt úgy, ahogy.
másképp, mint amit most egymásra kényszerítünk.
ölelést, csendes odafordulást, önfeledt nyugalmat
és beteljesülő ígéreteket várnék — de nincs mire,
mert rád telepszik és megrémiszt vágyakozásom,
ami, érzed, valamit megint követelni kezd.

pedig te csak önmagadban, tőlem függetlenül
tudsz szeretni — de tényleg van ilyen szerelem?
ha igen, én még próbálnék várni a kapuinál rád,
s ahogy állnék az áttörhetetlennek látszó fal előtt,
úgy néznél rám, mint a kedvenc képemen. nem is
rám néznél, inkább mellém, a tűzfal felé mutatva,
mintha látni lehetne rajta valahol egy bejáratot,
pedig a titkos ajtó benned, csakhogy rejtve hagyod.

szerinted ez csakis úgy működhet, ha nem kérlek,
ha nem kell mindig igent mondanod, ha nem várom el,
hogy folyton velem akard, ha nem várok válaszokat.
de akkor mégis mi teremt alapot a közös térhez?
szóval fogadjam el, hogy te többre nem vagy képes,
elmondhatatlanul szeretsz, ám több időd akkor sem
lesz, és változatlanságod káprázatában rám nézni is
elfelejtesz. akkor menj, csak könyörgök, ne keress!

de látni szeretnél, tudni akarsz rólam, nem bírod
elképzelni nélkülem, mondod, s vágyni kezdesz rám,
miután menekülésre kényszerítettél. aztán hajszoljuk
egymást egy növekvő körben, hol sosem érhetlek utol,
mert nem állnál meg semmiért, nem engednél közel
senkit, és én sem tudom többé nyugton remélni a dolgok
beteljesültét. mégis túl késő, hogy leállítsam ostromom —
mert igenis hinned kell minket, ha másképp akarsz,

másképp kell akarnod, ha még hinni szeretnél bennünk,
de háborúnk romjai közül végül nem találunk kijáratot,
fejünket pedig már így is túl közel emeltük a naphoz.
idegenek többé úgysem lehetünk, a barátoddá
viszont hogy válhatnék, amíg szeretjük egymást, így,
ahogy szeretjük, vonzzuk egymást, így, ahogy
vonzzuk, érezzük egymást, úgy, ahogy érezzük?

próbáltad már? ne akard tudni, hová vezetne ez…
azért nem voltál még ilyen helyzetben, mert nincs ilyen
helyzet. elvesztesz mindenemmel vagy megtartasz
mindenemmel — az összes többi fárasztó kísérletünk
csak elnyújtja a szenvedést. amiről sajnálkozva bár,
de lemondtál, el kell, hogy engedd, máskülönben
lassan beleég a gyűlölet a szeretet szerveibe.



2014. augusztus 18., hétfő

túl korán jöttünk.

"mondtam már...nem voltam itt.
álmodtam az egészet.
... és szerinted hol voltam?
nem tudom...máshol.
ürességben itt nincsen hiány.
semmiségekről fecsegtünk, hisz félszázada ezt csináljuk.

de én nem bírom tovább.
mindennek egyre kevesebb a jelentősége.
már mindent megpróbáltam.

múlik az idő.
bár' tudnék aludni...
zuhantam.
zuhantam.
zuhantam.
fent voltam egy...

elég.
elfáradtam.

menjünk innét.
nem mehetünk.
túl korán jöttünk.
mert mindig az éjszaka beköszönte előtt jövünk.
de az éjszaka nem köszönt be.
hirtelen lesz éjszaka, ahogyan tegnap is.
aztán nappal lesz.
...
elmegyek.
isten veled.
soha többé nem látsz.
soha többé."








 




2014. augusztus 14., csütörtök

semminden.

és lassan közénk is visszaépül a fal, 
amit nehezen romboltunk le a végérvényesség hitében. 
a közvetlenség megszűnik, hamarosan mi is csak két idegen leszünk már egymásnak, kiknek volt egy közös múltja.
elhalványulunk.

leszel egy a sok közül.
leszek egy a sok közül.
az élmények forgatagára 
majd a múlt szürke felhői helyezkednek.
pusztán emlék.
ez marad mindenből
ami csak egy pillanattal megelőzi
a jelent.


nem lehetnek már szavak a pesti éjszakában.
ahol az utcákat most a korai ősz
könnycseppei áztatnak.
marad a kimondottlanság
elakadt hang a kínos csendben
megbicsaklott.
megcsuklott.
kificamodott lélek.

ahogyan,
annyi mindent mondanék
olyannyira,
marad csak a feszült némaság
a növekvő űr 
kettőnk között.

whisky. tört jéggel. pici szódával.