2014. augusztus 19., kedd

szavak idegen szájból.

áfra jános: körkörös romok

igen, most az ígéretre várnék, hogy majd jössz,
látlak, beszélünk, de nem ma, így, hanem akkor,
ha egyszer még újra lehetünk együtt úgy, ahogy.
másképp, mint amit most egymásra kényszerítünk.
ölelést, csendes odafordulást, önfeledt nyugalmat
és beteljesülő ígéreteket várnék — de nincs mire,
mert rád telepszik és megrémiszt vágyakozásom,
ami, érzed, valamit megint követelni kezd.

pedig te csak önmagadban, tőlem függetlenül
tudsz szeretni — de tényleg van ilyen szerelem?
ha igen, én még próbálnék várni a kapuinál rád,
s ahogy állnék az áttörhetetlennek látszó fal előtt,
úgy néznél rám, mint a kedvenc képemen. nem is
rám néznél, inkább mellém, a tűzfal felé mutatva,
mintha látni lehetne rajta valahol egy bejáratot,
pedig a titkos ajtó benned, csakhogy rejtve hagyod.

szerinted ez csakis úgy működhet, ha nem kérlek,
ha nem kell mindig igent mondanod, ha nem várom el,
hogy folyton velem akard, ha nem várok válaszokat.
de akkor mégis mi teremt alapot a közös térhez?
szóval fogadjam el, hogy te többre nem vagy képes,
elmondhatatlanul szeretsz, ám több időd akkor sem
lesz, és változatlanságod káprázatában rám nézni is
elfelejtesz. akkor menj, csak könyörgök, ne keress!

de látni szeretnél, tudni akarsz rólam, nem bírod
elképzelni nélkülem, mondod, s vágyni kezdesz rám,
miután menekülésre kényszerítettél. aztán hajszoljuk
egymást egy növekvő körben, hol sosem érhetlek utol,
mert nem állnál meg semmiért, nem engednél közel
senkit, és én sem tudom többé nyugton remélni a dolgok
beteljesültét. mégis túl késő, hogy leállítsam ostromom —
mert igenis hinned kell minket, ha másképp akarsz,

másképp kell akarnod, ha még hinni szeretnél bennünk,
de háborúnk romjai közül végül nem találunk kijáratot,
fejünket pedig már így is túl közel emeltük a naphoz.
idegenek többé úgysem lehetünk, a barátoddá
viszont hogy válhatnék, amíg szeretjük egymást, így,
ahogy szeretjük, vonzzuk egymást, így, ahogy
vonzzuk, érezzük egymást, úgy, ahogy érezzük?

próbáltad már? ne akard tudni, hová vezetne ez…
azért nem voltál még ilyen helyzetben, mert nincs ilyen
helyzet. elvesztesz mindenemmel vagy megtartasz
mindenemmel — az összes többi fárasztó kísérletünk
csak elnyújtja a szenvedést. amiről sajnálkozva bár,
de lemondtál, el kell, hogy engedd, máskülönben
lassan beleég a gyűlölet a szeretet szerveibe.



2014. augusztus 18., hétfő

túl korán jöttünk.

"mondtam már...nem voltam itt.
álmodtam az egészet.
... és szerinted hol voltam?
nem tudom...máshol.
ürességben itt nincsen hiány.
semmiségekről fecsegtünk, hisz félszázada ezt csináljuk.

de én nem bírom tovább.
mindennek egyre kevesebb a jelentősége.
már mindent megpróbáltam.

múlik az idő.
bár' tudnék aludni...
zuhantam.
zuhantam.
zuhantam.
fent voltam egy...

elég.
elfáradtam.

menjünk innét.
nem mehetünk.
túl korán jöttünk.
mert mindig az éjszaka beköszönte előtt jövünk.
de az éjszaka nem köszönt be.
hirtelen lesz éjszaka, ahogyan tegnap is.
aztán nappal lesz.
...
elmegyek.
isten veled.
soha többé nem látsz.
soha többé."








 




2014. augusztus 14., csütörtök

semminden.

és lassan közénk is visszaépül a fal, 
amit nehezen romboltunk le a végérvényesség hitében. 
a közvetlenség megszűnik, hamarosan mi is csak két idegen leszünk már egymásnak, kiknek volt egy közös múltja.
elhalványulunk.

leszel egy a sok közül.
leszek egy a sok közül.
az élmények forgatagára 
majd a múlt szürke felhői helyezkednek.
pusztán emlék.
ez marad mindenből
ami csak egy pillanattal megelőzi
a jelent.


nem lehetnek már szavak a pesti éjszakában.
ahol az utcákat most a korai ősz
könnycseppei áztatnak.
marad a kimondottlanság
elakadt hang a kínos csendben
megbicsaklott.
megcsuklott.
kificamodott lélek.

ahogyan,
annyi mindent mondanék
olyannyira,
marad csak a feszült némaság
a növekvő űr 
kettőnk között.

whisky. tört jéggel. pici szódával.




 


2014. augusztus 11., hétfő

számvetület.

és végül is.
mit kívánhatnék neked.
mit kívánhatnék magamnak.
annak, aki egykor leszek.
annak, ki majdan te leszel.
fonódunk-e újra egymásba.
vagy leszünk-e túlságosan távol egymástól.

hányszor futjuk le ugyanazokat a köröket?
hányszor állunk egymással szemben
éppen kéz a kézben
vagy csak egy tőrrel a szívben.
hányszor érezzük a kérdőjel súlyát a fejünk búbján
és
hányszor felejtjük is el kik vagyunk valójában

csak ülsz.
én veled.
szemtől szemben.
sokszor mint egy kivégzés előtt.
a kezdeti pillangók a gyomorban
hitchcock hollók lettek egy szempillantás alatt.
mardosnak és mardosnak.
ameddig bírod és bírom.
ameddig van szusz a szívben
ameddig az önfeledt percek felül emelkednek
a nyomasztó ürességen.

csak azok a kósza mosolyok, amiket elkapsz a villamoson.
csak azok a kimondott szavak, amik megmelengetik a szívedet.
szavak és tettek.
összhangja elfeledtetik veled a múltat.
pillanatnyilag bár
de
megnyitják előtted a jövőt.

csak azok a véletlen találkozások
egy régi arc az elmúlás határáról
egy elfeledett hang a hirtelenségből
egy új személy akiben minden reménységed
...
érintések és érzelmek.

egyikben megtalálod azt, ki voltál
közben a másikban pedig ráeszmélsz a változásra.

ismét eltelt egy év. immár huszonegy éves fejjel tekintek a világra.
az idő ugyan sosem lesz végtelen.
ami ma megtörtént, később csupán töredék lesz.
ahogyan az elmúlt hónapok is összegubancolódva kavarognak az agyban.

személyek.
akiket talán túlságosan is hamar fogadtál a szívedbe.
személyek.
akiket talán túlságosan is hamar engedtél ki a kezeid közül.
személyek.
villódzva az arcuk. 
füledben csengve a hangjuk. 
égetve bőrödön érintésük.

okkal vagy ok nélkül.
akkor és soha nem máskor.

tekintsük hát útként az életünkre.
mert hogyan máshogyan?!

haladunk az ismeretlentől az ismeretlenig.
érezve örömet.
vétve hibákat.
elkapva lehetőséget.
és elszalasztva alkalmakat.

kár ugyan a megbánás. 
elég
mindig csak előre.


2014. július 27., vasárnap

futam.

őt azért, hogy közelebb kerüljek hozzá.
őt pedig azért, hogy távolabb kerüljek tőled.
menekülés
avagy vétek
megerőszakolni a lelkedet?

kicsit úgy érzem..összeér
a gondolat a cselekedettel.
az érzés, mely lehetne a kímélet
roskadozva.
gyalázza meg a hitemet.

a 'csak' és a 'csupán'
közti különbséget ugyan nem leled
ahogyan a 'még' és a 'már'
e két szó is csak némán kiált.
mert.
ez így lesz jó.
ebben a távoli hangzatban
elodázva a perceket
bosszulva a tegnapokat

de hova már.
kérlek.

mikor horgonyzol már le
érsz ki a partra
hagyod,hogy már csak a hullámok ringassanak.
lelkiismeretfurdalás nélkül
az ár sodrásával szemben
vagy éppen azzal együtemben 

lesz, ki megtorolja majd a tetteket
amikért hiába már a bocsánat
hisz ezek már csak szavak
szép ívesen kifaragva

nézz önmagadba.
elégedettség avagy bűntudat
uralkodik-e felül a pillanatban
igaz-e vagy ámítás
a lelked.
mely kitörölhetetlenül az életed része.
és lesz...

...
ó
te felnőttkor, miért vagy ily közel
miért hozod a gyötrelmeket.
engedj is el.
hisz magam leszek.
tőled függetlenül... elégedetten.



2014. július 11., péntek

csel.

olyan vagy, mint azok az emberek,
akik a kitaposott ösvényen járnak csupán.
akik számára a boldogság
csupán egy elérhetetlen állapot.
kik a múltban ragadva, 
ostorozva önmagukat
várnak a megváltásra.

de héj.

ember vagy,
ebben a kilátástalan helyzetben is.
a szomorúság atmoszférájával.
az önfeledt katarzis állapotáig.

hisz vagy.

ahogyan számomra sosem leszel már.
mert hiszen
egyszerre mindent tehetsz és semmit.
gabalyodva össze életekkel.
szíveket törve össze úgy,
hogy ő már nem felel.
önbizalomért siránkozva,
mely már rég elfeledett.

hol vagy te gyermeki könnyedség?

mikor a szerelem még távoli volt.
mikor a barátok még igazak voltak.
mikor nem volt érdek és számítás.
mikor a közhely nem vált még valóssá.

de mondd.

hol kezdődik, csengerina.
s hol te, mélyen tisztelt olvasó.

mikor leszel te picit én.
mikor leszek én picit te.
mikor jelent az ölelés többet.
a csók pedig már kevesebbet.

mikor lesz a vonzalom külsőségesebb.
mikor a gondolat kissé mélyebb.

lesz-e egyáltalán megnyugvás?
húzz-e előrébb az élet?
leszek-e kinek lennem kell?
hiszem el, hogy élek?
keresem-e az igazt?
mely...talán el sem érhet.
szeretem-e a hamist?
ami engem ugyan meg nem érthet....

te.

légy oly kedves.
vesd le az inged a sötétben.
higgyem el, hogy ez a nap.
az.
mely sosem érhet véget.
miközben az elhamvadó cigarettaszál
parázslik a sötétben.

egy hang a fejemben lüktet.
szajkózva az elérhetetlenséget.
a lelkedbe.

ó, te.

de miért nem.
miért vagyok én itt, most.
ebben a sötétségben.

mondd a megoldást.
így hova is juthatok.
miért hiszem azt, hogy ennek itt,
e vég jutott.

vezess el a tudathoz,
mely boldogít és mámort ad.
higgyem el, hogy az élet
te nélküled is adhat célokat.
célokat.



2014. július 9., szerda

ez pontosan annyi.

ez pontosan annyi.
mint azok a helyszínek ahol nyomainkat hagytuk.
hűlt helyeinkre lépve elfog a fájdalom.
hogy hiányzol.
a lényed vagy csak a tudat.
hogy egyáltalán ott voltál-e vagy csak én képzeltelek el magamnak.
mi is lehet a határa az ábrándoknak?
megszerettelek. 
most már csak így, tisztes távolságból mondom ezt.
anélkül, hogy a szemedbe néznék.
viszonzás és reakció nélkül.
a puszta tudat kivetülésével.

de sodródjunk hát.
emberként tekintve egymásra.
testem érezze tested.
lelkem érintse lelked.

aztán csak ülni a metróállomáson.
nem törődve azzal, hogy hanyadik metró suhan is el mellettem.
hogy éppen ki időzik mellettem
legfeljebb két és fél percig.
mikor egy újabb szerelvény érkezik be.
egyszerűbb lenne-e ha nem várnék.
hanem könnyed testemet átengedném a gravitációnak
és elévetném magamat.
lenne-e bárki is, ki e tettemet megakadályozná.
lenne- valaki, aki e hisztérikus kirohanásom közepette csak átölelne.
és visszatartana.
vagy az emberek
kik két és fél percig időznek mellettem,
oly kimértséggel néznék a tettet,
mintha csak kellő nyugalmassággal én is csak felszállnék a metróra.
őszintén.
törődünk-e egymással...?