2015. március 5., csütörtök

keleti szelek.

a bérház omladozó lépcsőháza, amin már hónapok óta fel-és lecaplatsz. lépcsőfokok, melyeket már jobban ismersz, mint saját magadat. lépcsőfokok, melyek megfogták a rájuk nehezedő cipőtalpak nyomát. falak, melyre hátak tapadtak és meglibbenő korlátok, melyek olykor fáradt kezek, olykor izgatottságtól izzadt tenyér tapintását őrzik. őrzik, amíg el nem porlad onnan a múlandó ember nyoma.

nincsen évszak - közömbösség ült a pesti hétköznapokra. a füstös levegőben csak a gangon megszólaló harmonika hangja képes kirázni a szürkeségből. legyökerezett lábak az elszabadult léleknek. minden egyes hangja egy rég feledésbe merült arcot hoz fel. vagy egy érzést, ami már elhomályosult a múlt tükrében. csak ez a dallam képes a megfagyott erekbe újra életet lehelni. 
üt és üt. 
fáj-dalom a késő tél éjszakájában.

a szabadság az, mikor meztelen lelkedet kiteszed a külső világ történéseinek.
ahogyan a zakatoló vonat vagonfülkéjében üldögélsz. kinéznél az ablakon, de a sötétségben csak saját arcod tükröződését látod viszont. 
így nézel hát szembe önmagaddal.
a fülkéből ki - és betérő utasok percek és órák töredékéig az életed részeivé válnak.
próbálod megismerni őket. 
csak egy rövid ideig belemászol a fejükbe és keresed a múltjukat.
majd egy pislogás - és szemben ismét üres a bőrülés.

emberek vonzzák az embereket.
hogy aztán a végén összeálljon a dal. 
az egyik hangszer szépen elcsendesül, majd helyébe lép egy másik. 
ráreflektál vagy éppen felbolygatja azt, amit addig szépen egymásra rakosgattunk.
és sosem kellettek szavak.
ami ott legbelül van, arra nem kell a nyelv - ez az agyonhasznált förtelem. 
minden egyes kiejtett gondolat magában rejti a hiteltelenséget.
így hát nem marad más csak a szem és az érintés.
amit egymáshoz összerakott betűkből elferdíthetsz.
azt hiába is próbálod megmásítani tetteidben és tekintetedben.

ami meg nem nyugodott még, az nem tud egy helyben maradni.
így halad tovább a vonat, hogy egyszer megtalálja végső állomását.


 



2015. február 17., kedd

pesttelen.

pest a rokon, akit nem hívünk meg a közös családi ebédre.
mert pestben gőg van, fennhordott orr, 
mely büszke sallangos pest-létére.

pesten nincsen lét 
- csak ki-ki számára egy el nem múló kilét.

pesten nincsen szabadság,
csak egymás mögé felhúzott vastag falak.

pesten csak mindig nézünk, 
de sohasem látunk.

mert pesten álarcot viselünk. 
miközben reménykedünk, hogy lesz 
pesten, ki lerántja majd rólunk szépen felrajzolt maszkjainkat.

pesten nincsen szerelem, 
mert pesten csak gázlángon égő erotika van.

pesten nincsenek érzelmek, 
mert itt állatként vetemedünk másik felünkre.

pesten eltűnt az emberiesség, 
mert pesten csak üresen kongó embergépek élnek.

pesten nincsen levegő, 
csak testünkre nehezedő cigarettafüst.

mert pesten tűnni nem akaró alkoholmámor szövi be az éjszakákat.

pesten az egyedüli zöld politika
a minden sarkon érződő fűszag.

pesten hiteltelenné váltak a szavak.

pesten egymás érintésétől ráz ki a hideg.

pest - te sziszifuszi város.





2015. január 31., szombat

smm.

olykor kisasszézom előletek. máskor a földet bámulva követem a macskaköveket, és belétek botlom. vagy csak simán beléd, és te sasszézol.
mint a napok, amely egyszer téliesen hűvösek. fáradt nesz árad az utcák között. budapest szinte idegenként jelenik meg előttem. az egykor barátságos utca bérházablakaiból kiszállt az a varázs.
libabőrös reggelekre ébredek. megszokottság ülepedik le estére. mindig ugyanaz az út - két kanyar, egy jelzőlámpa, a fekvő hajléktalan a betört kirakatban, a kilences busz padlógáza, két pittyegés-kulcs-négy további.

már túlságosan is ismert vagy.
tudom minden egyes vonásodat.
vakon is fellellek.
mégsem érzem biztonságodat.

a zajban megtalálni a ritmust.
elhintett félszavaitokból összerakni a valóságot.
ha egyáltalán van közös valóság.
bár..csak tudnám mi járhat a fejetekben.

csak egyszer látni magamat általatok. mert mindig hibás a képlet.
tükörképünk torzított énje.
önmagamat meglátni a szemetekben.

sosem kellettek szavak.
az igazság valahogyan mindig elakadt.
az elkezdett mondatokat visszaszívni.
a leírt betűket kitörölni.

cselekedeteket megvonni önmagunktól.
viszontlátásodra nem reagálni.
mert már nem vagy ugyanaz. aki akkor voltál.
aki akkor voltál nekem.





2015. január 22., csütörtök

pest-léte

esténként hallom a város lélegzését. nyitott ablakon keresztül szűrődik be pest sóhaja.
és abban a sóhajban
abban benne van minden.
abban ott van minden mosolytól megjelenő gödröcske, abban ott van minden felszáradt könnycsepp a bőrön.
abban a kilégzésben ott van pest -
pest-léte.
mert pest egy huszonéves nő. az, aki a bérház ablakáról pöccinti le a hamut a felrepedt macskakövekre. aki bár sosem lesz a nagybetűs 'a..', aki elvesz a mozgolódók között, aki nem szavakkal beszél, akinek csupán tekintete nyíllal bele a gondolataid közé.
pest fájdalma ott van mindenkiben.
ott van a zebrán átrohanó diplomatában, ott van az elhagyatott bolt kirakatában fekvő otthontalanban, ott van a hídon áthaladó szerelmesekben, ott van az antikváriumban keresgélő idős úrban, ott van az éppen felszállóban. ott van minden 'szembejövőben'. ott van minden 'hátatfordítóban'.

mert pest kifújja budát.

estenként mosódnak el igazán a körvonalak. mikor minden lassanként elhalkul, akkor szűnik meg igazán a különbség kettőnk között. nincs hát te és én. akkor válunk hát eggyé. édeskés mámorunkból felébredve reggel nem értjük, mi változhatott meg. a mi közé nem került más csak ismét te meg én.
kétszemélyesnévmás.

két személy.
személyes.
a név más.



2015. január 16., péntek

bgbk.

give me all your love now
'cause for all we know
we might be dead by tomorrow

i can't go on wasting my time
adding scars to my heart
'cause all I hear is
"i'm not ready now"

and i can tell
that you didn't had
to face your mother
losing her lover
without saying goodbye
without saying goodbye
'cause she didn't had time

i don't want to judge
what's in your heart
but if you're not ready for love
how can you be ready for life?
how can you be ready for life?

so let's love fully
and let's love loud
let's love now
'cause soon enough we'll die 



2015. január 14., szerda

nekem te ne.

ha már minden mulandó 
illékony, ahogyan a pára a letekert ablaküvegen,
ami a mi bőrünktől homályosította be légteret.

ha már minden a változás dinamizmusának van kitéve.
ha már nincsen hely ahova visszatérhetek -
csak az 
itt 
és az 
ott 
kettő közt leszek én egyre inkább
- hontalanabb.

te már nem.
vagy legalábbis nem úgy.
nem annyira.
nem azért.
nem 
nem érdekel.
majd más.