2016. május 10., kedd

nem te.

elképzelem, hogy mellettem vagy - azt hiszem így könnyebb feldolgozni a hirtelen jött ürességet. hirtelen érkeztél - s gyorsan is távoztál. bennem meg ott ragadtak a szavak - azokat, amiket ki szerettem volna mondani. kiszóródtak mielőtt megfoghattad volna őket. 
fájdalmasan koppantak le a földre - s már senki sem szedte fel őket.
tudhattam volna előre. 
tudhattam volna akkor, mikor ott ültünk az izzasztó nyári hőségben a négyeshatos pultjánál. 
tudhattam volna akkor is, mikor a hófedte normafán ittuk az általad főzött zöld teát.
tudhattam volna, mikor a brüsszeli vonatállomás közepén vártam rád.
tudhattam az újév első hajnalán is, mikor melletted ébredtem.
s így hát tudhattam volna akkor is, mikor csak egy szimpla presszó kávét kértél tőlem.

tudhattam volna, hogy ami benned s ami bennem játszódik le
- az két külön pályán mozog,
amely nem keresztezi egymást.
minek is az ábránd.

nincsen már neved - mivel eddig is csak a képzelet szüleménye voltál.
foszlány.



2016. május 8., vasárnap

elengedlek.

igazából nem szerettem volna, hogy belépj az életembe. s így már egyértelmű is válik számomra, miért is voltunk rosszkor rossz helyen.
azonban hiányod ettől függetlenül is mardos.

mardos akkor, mikor elsétálok a Baross utcán,
ott annál a kirakatnál, ahonnan eltűnt már az indiántábor. és vele együtt Te is akkor. 

mardos az utca másik felén is, mikor könyvcímekből raktunk össze komikus mondatokat.
mardos akkor mikor bezárom a kávéházat, s nem fékez le egy bicaj sem előttem - 
árnyad nem tükröződik viszont az üvegajtón,
minden maradt kietlen, ahogyan az a Bajcsyn szokott éjjelenként.
mardos bármikor kezembe veszek egy ecsetet,
ugyanúgy mikor azokon a helyeken sétálok el, melyeket talpaink érintettek.

nem volt hosszú - hisz hogyan is lett volna. 
mégis úgy érzem közel kerültél hozzám, s bár ne tetted volna.

s ebben vesztem el. ebben az elmúlt egy-kettő-három évben, amelyre ha visszatekintek nem látom magamat. talán sosem voltam itt igazán. mindig csak másokért, sohasem magamért.
ott látom magamat minden egyes helyzetben, mikor túlságosan lelkes voltam. 
aztán ott vagyok azokban a mondatokban, amiket a fejemhez vágtatok.
ha nincsenek szavak, hát ott vagytok minden egyes cselekedeteitekben,
amely színtisztán mutatja, mennyire is értékeltek.

de Ti - Ti ebből semmit nem vesztek észre.

nincs ki ezeket a sorokat is olvassa.
mert engem Te nem szerethetsz.
mert Te 
anyám helyett lennél anyám apám helyett apám édestestvérem helyett édestestvérem lennél s mellette mindazon részem mely önmagától egész nem lehetne nem párja hanem mint egyik a másiknak toldása.

-




2016. április 20., szerda

i do not let anyone touch me - i finally said

why not?

why not? because i was tired of men.
- hanging in doorways
- standing too close
- their smell of beer or fifteen-year-old whiskey

men, who did not com to the emergency room with you.
men, who left on christmas eve.
men, who slammed the security gates.
and who made you love them - then changed their minds.

forest of boys
their ragged shrubs full of eyes following you
grabbing your breasts
waving their money
eyes already knocking you down
taking what they felt was theirs.

- janet flitch -

2016. január 31., vasárnap

napok

több, mint egy éve
hogy nem érte lábnyomom
a bajcsy s környékét
aztán most mégis
veled épp átellenben
tengek reggel s est
rálátni az ablakodra,
arra
melyről anno én
néztem le a városra
lenéztem a várost
– ezt a mocskosat
most csak te nézel le
engem vagy rám
ahogyan tetszik
melletted maradt hűlt helyem
no s helyében már más
– érkeztem valaki után túl korán
s maradtam most valaki előtt
mindörökre.
emlékszem az erkélyre,
melyet minden egyes reggel
kinéztünk magunknak
miközben meztelen testünk
tapadt egymáshoz
nyári hőségtől
vagy attól a ragacsos vágytól
bármi.
ami rövidebb, mint pillantásunk.
talán magam sem tudom,
te vagy-e a gyomorgörcs
bármekkor, mikor reád gondolok.
azt sem tudom fáj-e
– szerelemnek nevezzem
vagy csak pusztán
-a-valakihez-tartozás igényének
köztes megállóhely vagyok
két végállomás között
– amolyan nyugvó pont
izgalmas létetekben
nekem pont fordítva
hevület a szürkeségben
kívánom,
legyél
felejtés, akár ábránd
legyél számomra
csak egy darab test
mint mások szemében
az én lelkem.

2015. december 5., szombat

bent ülök.
te kint.
és azt a bizonyos utolsó szálat szívod.
kettőnkre.
mert te már rég lezártad azt,
mit én megnyitni készültem.

*

már nem igazán emlékszem rád.
határozottból lettél határozatlan,
név nélküli névelő.

*


2015. május 22., péntek

forr a dalom.

korábban nem éreztem a súlyát. mintha észrevétlenül kúszott volna bele a hétköznapjaimba. talán mindig ott volt, csak én nem figyeltem fel rá. és onnantól kezdve, hogy tudtam, létezik, semmi sem maradt a régi. rám rakódott, behálózott, vállamra nehezedett, rám fonta karjait és nem engedett. az életem része lett, pedig sosem kértem rá. akarva-akaratlanul mellettem van -állandóan követ. és mint a saját árnyékom - esténként még inkább beborít.
az egyedüli - és az egyetlen egy, amit bármilyen jóért és rosszért okolhatok. ez pedig a lehetőség arra, hogy dönthetek. választhatok arról, hogy most balra térjek vagy jobbra. arról, hogy egyedül vagy társasban töltsem az estét. arról, hogy megszólaljak vagy maradjon a csend - ne törje meg a hang a nesztelenséget. hogy az ajtón kilépve rám kerüljön-e az álarc vagy legyek teljes egészében önmagam - a fejbúbtól a lábujjig. hogy éljek vagy haljak.
és onnantól kezdve, hogy az elhatározás cselekvésbe vált - megszűnik a szabadság. mert a szabadság az a tétovázás a két választható út között. a szabadság azon rövid másodpercek töredéke, amin még nincs az akarat súlya.

és most sötét van. az ablakon át beszűrődik a baross utcán átsuhanó autók lámpáinak fénye. ott pásztáznak a plafonon, olykor lassan, máskor egészen gyorsan. a pillanat játéka, azon apróságok csodája, ami sokszor elvész a hétköznapok során. ami gyönyörködteti a szemet. és ezt te mutattad, talán pont egy éve. és azóta szüntelen erre alszom el.

kezemben a kulcs. a kulcs, amivel annyi ajtót nyitottam már ki. és bár gyerekként mindannyian felnőttek szerettünk volna lenni...sosem gondoltam volna, hogy az évek múlása ennyi fájdalmas ráeszméléssel fog társulni. hogy azok a 'család', 'szerelem' és 'barát' fogalmak körülötti ábrándok és bálványok minden le fognak egyszer omlani. és hogy mi marad a helyén?
meztelen, csupasz önmagunk.

gyászolni azokat az embereket, akik kimásztak az életünkből. azokat a személyeket, akiket talán sosem látunk már. hiszen mi a különbség a halál és az elhagyás között, ha örökre megszűnik a szó és az érintés két személy közt - marad a remény, hogy majd...talán...egyszer...véletlen - aztán végül is soha. ez nem fájdalom, csupán egy betöltött űr hirtelen kiüresedése. ahogyan valamilyen tárgynak el kell vesznie, úgy talán az egykor közel ereszkedő lélek sem ígérhet örök maradást. és nincs marasztalás.






2015. május 10., vasárnap

önprez.

Körülbelül hároméves se lehettem, de tisztán emlékszem rá, hogy a Padlás szólt a lemezlejátszóból. Amikor a tű elkezd forogni a bakelit felületén, egy sajátságos recsegés visszhangzik a dalok hátterében. Egy ideig úgy érzi az ember, mintha éveket, évtizedeket ugrott volna vissza az időben. Hirtelen ott van a hatvanas évek zsúfolt, londoni utcáin és a meg-megbújó lemezboltokban, ahol a város apraja-nagyja igyekszik beszerezni a legújabb zenei albumokat. Habár emlékeimben most a kilencvenes évek elején járok, ez az érzés még sokáig elkísért engem. Mintha egy másik lélek költözött volna bele a jelenlegi testembe. Olykor magaménak érzem azokat a jelenetfoszlányokat, amiket igazából át se éltem. Lehetséges, hogy csak pusztán önámítás, saját elmém szörnyű becsapása az egész.
Szóval egészen pontosan kilencvenhatot írunk, az országban pezseg a rendszerváltás utáni szabadság. Valahogyan megváltozott az emberek hozzáállása, az utcák színesebbek és üdébbek lettek, de a hirtelen jött váltás maga mögött hagyta a kétség és bizalmatlanság keserédes atmoszféráját. Egy ilyen állapotba, már első hallásra is érdekes beleszületni. Mintha az egész új világ a saját felnőtté válásoddal teljesedne ki – egészen úgy érzed magad, mint egy kísérleti nyúl lennél, akin tesztelődik az új rendszer minden egyes kis mozzanata.
Az ember pedig többféleképpen reagálhat arra, ami körülveszi – és én válaszképpen pedig megbújtam saját kis világomban. Miközben fülemben hallottam a musical egy-egy kultikus számát, minden erőfeszítésemmel igyekeztem beburkolózni a nappali legkisebb fotelje alá. Egyszerre fogott el a bezártságtól való félelem, hogy ott ragadom örökre alatta, és sosem jöhetek ki abból a sötét és ijesztő szorításból, de ugyanakkor biztonsággal töltött el annak az egyedüllétnek tudata, hogy ott vagyok, és senki sem vesz észre.
Bár a szülők sokszor nem tulajdonítanak nagyobb jelentőséget annak, hogy saját gyermekük éppen miről álmodott, vagy éppen milyen varázslatos képzeletbeli baráttal vette körbe magát. A gyermeki fantázia, ahogyan szokták mondani, határtalan. Így hát hiába is próbáltam szüleim tudtára adni egyetlen nagy félelmemet – a halált és annak ijesztő közelségét. Hiszen ki gondolná, hogy egy ötéves gyermek esténként körbefürkészi a ház minden egyes falfelületét, hogy megbizonyosodjon arról, hogy a tegnapi falrepedés nem lett tágabb – hogy a kéz, amely álmában halálra fojtotta, az a valóságban nem nyúl ki váratlanul a szoba egyik oldalából. Az álom és a valóság közti különbség realizálása sokszor érthetetlenül lebegett előttem. Ami csupán csak a képzeletem szüleménye volt, az egészen valóságosnak tűnt, ezáltal nagy zűrzavart keltve fejemben.
Azonban korábbi rettegéseimet felváltotta az elfogadás és a beletörődés, a halál huszonéves fejjel már egészen másképp körvonalazódott. A megbújásokat is felváltotta a továbbállás, a komfortzónák folytonos, periodikus kiiktatása. A kertváros életet felváltotta Budapest belvárosának idegensége és embertelensége.
Itt, ezeken a szétmálló macskaköveken hatványozódik az elhidegülés. Minden egyes koppanás azoknak a falaknak a keserű visszhangja, amiket képtelenek vagyunk átugrani. Folytonos próbálkozásaink végül a kimerültség és a kilátástalanság érzésébe juttatnak bennünket. Az ajtón kilépve realizálódik az embertömeg - a folytonosan szembejövő, majd egy pillanat után csak a hátukat mutató alakok -, és még mielőtt megismerhetnéd őket, csupán gyors távozásuk menetszelét ölelheted magadhoz. Emberek között nem érezheted magad egyedül, pedig köztük súlyozódhat leginkább annak a tudatnak megléte, ami a saját életünkért vállalt felelősséget fejezi ki. Küzdelem szünet nélkül, civódások és vívódások megállást mellőzve - mert bármennyire is eltávolodtunk egymástól, olyannyira igyekszünk közelebb és közelebb férkőzni a másikhoz. Ebben a folytonos harcban bújik meg a hit, a remény abban, hogy van ami ténylegesen célt érhet. Minden egyes mosoly, önzetlen ölelés, barátságos tekintet, érintés változtat. Változtat kedvet ugyanígy az ablakon kiszűrődő gitár és ének hangjának kettőssége - reménytelenségbe szökött bizalom. 
Az otthon nem annak a négy falnak a létezése, amellyel eltávolítod magadat a város zajától. A szeretet nem az a kimondott szó, amit saját lelked megkönnyítése érdekében írsz le avagy mondasz el. Az élet nem csak a nappalok és az éjszakák periodikus váltakozása- ez nem az, amit túl-, hanem  amit átélni szükséges.