2014. március 30., vasárnap

végre.

csak azt akarom, hogy őszinteség legyen.
hogy az álarcok lehulljanak, és ott álljon előttem mindenki.
meztelenül.
falak és gátlások nélkül. 

csak a szemükbe nézni.
látni a megkönnyebülést, hogy végre önmaguk lehetnek.
előítéletek nélkül.

a szavak mindig csak másodlagosak. 
érintések kellenek.
szeretetteljes ölelések, mikor megszűnik a külvilág.


*

az ember a döntések után mindig meginog. elmélázik azon, hogy helyesen cselekedett-e. lehet-e valamit semmissé tenni, vagy csupán csak visszafordítani? 
hogy van értelme a múlton rágódni, vagy csak hátra nem tekintve - előre,előre.

talán rossz vonatra váltottam a jegyemet.
talán csak rosszkor szálltam le.

a tavaszi mámor tartott fogva. akkor azt hittem az élet örökkévaló, csodás, szenvedélyes, megfoghatatlan...
vágytam rá, minden egyes kis porcikámmal azon voltam, hogy elérjem azt a vonatot. nem féltem, nem tartottam semmitől.
csak ...eldobtam magamtól minden mást.

úgy gondoltam érvényes jegyem van rá. hogy ő nekem. én neki.
a nyár szorongató érzése aztán a cél előtt leszállásra késztettet.
de hiszen szép volt...
hívogatott, valami rejtélyes és izgalmas érzés övezte. s én bedőltem.
de azt nem tudtam, hogy

a megállók mindig csak köztes állomások.
és a lekésett vonat utáni vágyódás örökké megpecsételi a további utat.

hogy aztán állsz az állomáson.
állsz a hőségben. az esőben. a szélben. a hófúvásban.
mert igazából nincs hova menned.
a vonat, ami után futottál, már rég továbbállt. más élvezi már az utat, 

amit élvezhettél volna te is, ha elég kitartó vagy.

ahogyan állsz ott. a vonatok jönnek-mennek.

néha elsuhan előtted az is. boldogan integetve onnan más, aki nem te.

 de aztán megunod a várást.
alább hagy önmagad ostorozása. 
jegyed nincsen, így hát gyalog indulsz neki.
hogy merre?

talán afelé az egy felé.
talán egy másik cél irányába. 

talán nem a végállomás a lényeg.
hanem az út, amit odáig megteszel.

hogy önmagad vagy.
hogy fújjon szél. áztasson bőrig az eső. üssön meg a hőguta. zsibbasszon a lábfájás.

a végén ott leszek, ahol lennem kell.
majd hirtelen meghallom a fékcsikorgást.
s tudni fogom.

ez az én vonatom. 






 

önnön magam.

mindannyian tükrök vagyunk.
tükör vagy te is. tükör vagyok én is. saját magunkat látjuk egymásban.

de hogy ki vagyok én?
magam sem tudom.
önmagam vagyok, mikor esténként egyedül sétálok, dalolászva a kihalt utcán, nézve a csillagos eget. a végtelenség nyomása alatt érzem, egy vagyok a sok milliárd között. de céllal, múlttal és jövővel egyaránt.

önmagam vagyok, mikor utazom. szemlélem a körülöttem ülőket, próbálok belelátni az életükbe. lepereg előttem egy lehetséges életkép, a tekintetükben szembenézek saját magammal. a hibák, amiket másokon veszek észre, része önmagamnak is.
elkapott mosolyokban saját boldogságom.
lecsorduló könnycseppekben szomorúságom.

önmagam vagyok a barátaim között.
az önfeledt nevetések között, a gomolygó cigarettafüstben, a szeretetteljes ölelésekben, a szívből jövő szavakban.

elmélyült beszélgetésekben.

önmagam vagyok a spontán cselekvésekben.

egy hirtelen jött érintésben.

önmagam vagyok, ha boldog embereket látok.
akkor elhiszem, hogy az élet igenis szép. bármilyen mélyponton is legyen az ember. bármilyen félelmetes, kétségbeejtő, kilátástalan. a jelen mindenhogy szép. ha elfelejted egy pillanatra a múltat, a jövőt
és csak a pillanatoknak élsz. rájössz, hogy igenis élni csodás.


önmagam vagyok az álmaimban. 
mikor minden elfojtott gondolat előtör. egy maszlagban bár, de ott van előtted.
felkínál egy alternatívát, amit eldönthesz.
szeretnéd-e vagy sem.


2014. március 19., szerda

hgym.

tisztában vagy-e azzal, naponta hány álarcot aggatsz magadra.
és vajon mikor a tükörbe nézel meglátod-e önmagadat.

mikor sírnod kell, sírsz-e.
mikor nevetni szeretnél, engedsz-e az érzésnek.
mikor érintésre vágysz, átölelsz-e valakit.
mikor nyomaszt a közeg, képes vagy-e továbbállni.

hogy a múltat magad mögött tudhatod, egyszerre nyomasztó és boldogító érzés.
de el kell-e felejteni, azt, ami megtörtént.
vagy tanulsz-e az eddigi vétségeidből, hogy később ne kövesd el ugyanazt.


akik régen az életed részei voltak, most merre vannak? 
a maguk mögött hagyott űrt képes lesz-e bárki más betölteni?

hogy mire vágyom?
őszinteségre.
csak szeretném, hogy vetkőzzenek le, rombolják le a falakat. engedjenek az érzéseknek, eresszék el az elvárásokat.

(hogy ki vagyok?
magam sem tudom biztosan.

hogy több vagyok-e annál, ahogyan mások látnak engem
vagy ez már kezd összemosódni bennem...

hogy lesz-e valaki, aki majd komoylan vesz.
aki megnyíl
és akinek én is megnyílok.

aki átlát a falon,
hiszi, hogy talán több is vagyok.

ha lesz,
onnantól kezdve csak
hagyom.)

 




2014. március 4., kedd

ez te.

tudod mit, azt mondom helyesen döntöttem.

ha az emberek italok lennének, te egy kávé lennél.
egymagában keserű, sötét, erőskés.
illatoddal már messziről magadhoz édesgeted az embereket.
átláthatatlan vagy.
sűrű és bonyolult. 
egészségtelen.

de felpörgetsz.
húzol magaddal egy flow érzésbe.
ahol nem számít a múlt, nem számít a jövő.
csak a jelen. 
a most.

ám az érzés hirtelen jön.
hirtelen múlik is el.
aztán marad a stagnálás.
a punnyadt érzés.
egy újabb felülemelkedettség utáni vágyódás.

keresed a cukrot, amivel fogyaszthatóbb vagy.
keresed azt, ami kompenzál.
ami édessé tesz.

felöntheted magadat tejjel.
úszkálhatsz a feloldódott állapotodban.
de hamar rájössz.
akárkit is fogadsz magad mellé.
te nem változol.

ugyanúgy mulandó vagy és káros.
hazugságokba kergetsz másokat.
eladod magadat.
ígéred az örök pörgést.
de a fátyol hamar lehull.

ott hagynak.
száradt zaccként a bögre szélén.
amit a legyek majd felnyalogatnak.

2014. február 20., csütörtök

őszintén.

esténként elhiszem, hogy a holnap lehet jobb, lehet könnyedebb. hogy a kételkedés végül megnyugvásra lel, a döntések megszületnek. aztán az esőcseppek szüntelen kopogása az ablakon eszembe juttatja, hogy az emberi élet,akárhonnan is nézzük lineárisan és monotonan halad előre. mindenfajta boldogságkitörés egy melankolikus időszakot húz maga után.
az emberek képtelenek átugrani saját vagy a társadalom-bármi is legyen az-határait. miközben álmodozik arról, milyen jó volna egy este a belvárosi sarkikocsmába beülni, kikérni a szokásost: egy rövid italt melyet egy korsó sör kísér. valahogy én is erre vágyom, hogy anyuval beüljünk a törzshelyünkre és minket körbevevő cigarettafüstben tanácskozzunk az élet nagy dolgairól. a régi szerelmekről, az első csókról, a nagy csalódásokról, a naiv álmokról. elnyùlva a széken, a szék szálkáitól kiszakított harisnyanadrágban együtt nézzünk ki az ablakon az eső áztatta budapestre vagy közösen elemezzük ki a körülöttünk üldögélő embereket. aztán az alkohol mámorában az utcán dalolászva feledjük el az élet rövidségének nyomasztó tényét. apukámmal reggelente a kávézók bőrfoteljeit foglalnnám el, lelkesedéssel forgatnám kanalamat a tejszínhabos kávéban,miközben apum mély bölcseleteit hallgatom az emberi kapcsolatokról, a karriercélokról vagy csupán,magáról az életről.
de ez a kép hamar szertefoszlik, szüleim, kiket bár tiszta szívemből szeretek.rabjaik a társadalom elvárásainak. a hatalmas űr köztük és köztem ahogyan telnek az évek egyre nagyobb, egyre több kétséget kelt bennem.  talán pont ez az amiatt megrögzötten keresem azt,ki apum helyett  apum, anyum helyett anyum lehetne.lélekben, megértésben.

2014. február 13., csütörtök

aki ami ahogy.

ismeretlen utak előttem.
sárgán villanó lámpák a kereszteződésben.
foghat bármi,én nem engedem.
tudod nyár volt.
abban a kérdőjelek közötti boldogságban vergődtem.
s volt egy zene,mindig így kezdődik.
hogy te vagy,az biztos.hogy nem nekem,az mèg ennél egyértelműbb.
boldog vagyok
minden egyébbel szemben.
mert felnőttem ebben a kételyes csendben.
hogy a szív az gyarló.
azt nem hiszem.
de fojtogathat és felemészthet
gyengeségeden keresztüllépve.
hova továbbok
keserédes talánok
reményteli àlmok
már átléphetsz a mocsáron.

elkallódott telefonjegyzet tavalyról.

2014. február 6., csütörtök

az örökös várás csodálatos reménytelensége.

az állandó utazások.
egyik buszról a másikra szállás, és az elmélázás.
a gondolatok kavarodása.
az örökös hasonlat, ami mára már kliséré nőtte ki magát, de mégis annyira kifejező.
az utazás egyfajta életút.
és tényleg.

gondolataim kuszaságának kibontását nehéz kibogózni. nehéz elkezdeni, nehéz befejezni, nehéz azt az egyfajta pontot végül is kitenni.

innen és ne tovább.

az ember változik. és ez így van rendjén. a változás gyönyöre, hogy az a pontból egyszerűen haladsz tovább a b ponton át a c pontra. ez egyszerűen csodálatos. mikor visszatekintesz és látod, hogy miből és mivé lettél. a görönygös ám annál szebb utakon, szinte leírhatatlan.

nem mindig voltam az aki most. nem mindig gondoltam úgy, hogy az az élet út, ami a társadálom követelményei, egyszerűen rossz, gusztustalan és visszataszító.
boldogtalan élet állomásai azok amik csupán abból állnak,hogy elvégezd az óvodát, az általánost, a gimnáziumot, felvételt nyerj egy egyetemre, megszerezd a krediteket, befejezd egy diplomával, legyen egy nyelvvizsgád, majd egy jól kereső állásod, ezt követően legyen egy családod, egy relatíva magas nyugdíjad és meghalj. 

egy jó ideje már nem ezt gondolom az élet normális kerékvágásának és lehet, hogy erre egészen későn jöttem rá.de én legalább rájöttem.
az életem már lassan két éve hatalmas fordulatot vett. talán egy ember, ha úgy veszem akár több ember által.

eddig azonban éreztem egyfajta küzdés felőlem. egy olyan erőteljes előrehúzást, ami vitt egyenesen, szakadatlanul, minden kétség nélkül. olykor megálltam és elgondolkodtam, megéri-e.de hát sosem gondoltam azt, hogy egyszerűen ami előttem volt, az elveszik vagy elvesztődik.

túlságosan sokat vártam, túlságosan sokat várakoztattam a dolgokat, olyannyira, hogy hirtelen csak úgy...kipottyant a kezemből.
külső szemlélőnek az egész, szinte  jelentéktelen történésnek fogható fel. az ember életében egy ilyen szinte naponta megtörténik,de ez valahogy mégis erősen megsebzett, és lassan úgy érzem magamat, mint egy partra vetett hal.


ez alatt a két év alatt, szinte minden megtörtént velem. a lehető legszélsőségesebb érzések dúltak bennem, küzdöttem mások ellen, magam ellen, az érzéseim és a gondolataim ellen. ámítottam magamat,de volt mikor mindenfajta megrögzött túlgondolkodás helyett csak úgy ÉLTEM.
és a csakúgyéltem varázslatos elérhetetlensége körülleng. 
mert abban az időszakban nem volt múlt. nem volt jövő. nem volt a fejemben a mostugyejóhelyenvagyojóidőben foszlányok túltengése. nem voltak korlátok.
a szó szoros értelmében szinte semmi akadály nem volt előttem. csak volt az élet és vele együtt én.

aztán az ember életében érkeznek mélyebb pontok, amikkel ugyan muszáj megküzdenünk, de mégis az örökös sikertelenség, olyan sűrű ködöt sző az illető köré, hogy szinte az az érzés kerülgeti, hogy menten megfullad.

fulladozom én is.