2016. április 20., szerda

i do not let anyone touch me - i finally said

why not?

why not? because i was tired of men.
- hanging in doorways
- standing too close
- their smell of beer or fifteen-year-old whiskey

men, who did not com to the emergency room with you.
men, who left on christmas eve.
men, who slammed the security gates.
and who made you love them - then changed their minds.

forest of boys
their ragged shrubs full of eyes following you
grabbing your breasts
waving their money
eyes already knocking you down
taking what they felt was theirs.

- janet flitch -

2016. január 31., vasárnap

napok

több, mint egy éve
hogy nem érte lábnyomom
a bajcsy s környékét
aztán most mégis
veled épp átellenben
tengek reggel s est
rálátni az ablakodra,
arra
melyről anno én
néztem le a városra
lenéztem a várost
– ezt a mocskosat
most csak te nézel le
engem vagy rám
ahogyan tetszik
melletted maradt hűlt helyem
no s helyében már más
– érkeztem valaki után túl korán
s maradtam most valaki előtt
mindörökre.
emlékszem az erkélyre,
melyet minden egyes reggel
kinéztünk magunknak
miközben meztelen testünk
tapadt egymáshoz
nyári hőségtől
vagy attól a ragacsos vágytól
bármi.
ami rövidebb, mint pillantásunk.
talán magam sem tudom,
te vagy-e a gyomorgörcs
bármekkor, mikor reád gondolok.
azt sem tudom fáj-e
– szerelemnek nevezzem
vagy csak pusztán
-a-valakihez-tartozás igényének
köztes megállóhely vagyok
két végállomás között
– amolyan nyugvó pont
izgalmas létetekben
nekem pont fordítva
hevület a szürkeségben
kívánom,
legyél
felejtés, akár ábránd
legyél számomra
csak egy darab test
mint mások szemében
az én lelkem.

2015. december 5., szombat

bent ülök.
te kint.
és azt a bizonyos utolsó szálat szívod.
kettőnkre.
mert te már rég lezártad azt,
mit én megnyitni készültem.

*

már nem igazán emlékszem rád.
határozottból lettél határozatlan,
név nélküli névelő.

*


2015. május 22., péntek

forr a dalom.

korábban nem éreztem a súlyát. mintha észrevétlenül kúszott volna bele a hétköznapjaimba. talán mindig ott volt, csak én nem figyeltem fel rá. és onnantól kezdve, hogy tudtam, létezik, semmi sem maradt a régi. rám rakódott, behálózott, vállamra nehezedett, rám fonta karjait és nem engedett. az életem része lett, pedig sosem kértem rá. akarva-akaratlanul mellettem van -állandóan követ. és mint a saját árnyékom - esténként még inkább beborít.
az egyedüli - és az egyetlen egy, amit bármilyen jóért és rosszért okolhatok. ez pedig a lehetőség arra, hogy dönthetek. választhatok arról, hogy most balra térjek vagy jobbra. arról, hogy egyedül vagy társasban töltsem az estét. arról, hogy megszólaljak vagy maradjon a csend - ne törje meg a hang a nesztelenséget. hogy az ajtón kilépve rám kerüljön-e az álarc vagy legyek teljes egészében önmagam - a fejbúbtól a lábujjig. hogy éljek vagy haljak.
és onnantól kezdve, hogy az elhatározás cselekvésbe vált - megszűnik a szabadság. mert a szabadság az a tétovázás a két választható út között. a szabadság azon rövid másodpercek töredéke, amin még nincs az akarat súlya.

és most sötét van. az ablakon át beszűrődik a baross utcán átsuhanó autók lámpáinak fénye. ott pásztáznak a plafonon, olykor lassan, máskor egészen gyorsan. a pillanat játéka, azon apróságok csodája, ami sokszor elvész a hétköznapok során. ami gyönyörködteti a szemet. és ezt te mutattad, talán pont egy éve. és azóta szüntelen erre alszom el.

kezemben a kulcs. a kulcs, amivel annyi ajtót nyitottam már ki. és bár gyerekként mindannyian felnőttek szerettünk volna lenni...sosem gondoltam volna, hogy az évek múlása ennyi fájdalmas ráeszméléssel fog társulni. hogy azok a 'család', 'szerelem' és 'barát' fogalmak körülötti ábrándok és bálványok minden le fognak egyszer omlani. és hogy mi marad a helyén?
meztelen, csupasz önmagunk.

gyászolni azokat az embereket, akik kimásztak az életünkből. azokat a személyeket, akiket talán sosem látunk már. hiszen mi a különbség a halál és az elhagyás között, ha örökre megszűnik a szó és az érintés két személy közt - marad a remény, hogy majd...talán...egyszer...véletlen - aztán végül is soha. ez nem fájdalom, csupán egy betöltött űr hirtelen kiüresedése. ahogyan valamilyen tárgynak el kell vesznie, úgy talán az egykor közel ereszkedő lélek sem ígérhet örök maradást. és nincs marasztalás.






2015. május 10., vasárnap

önprez.

Körülbelül hároméves se lehettem, de tisztán emlékszem rá, hogy a Padlás szólt a lemezlejátszóból. Amikor a tű elkezd forogni a bakelit felületén, egy sajátságos recsegés visszhangzik a dalok hátterében. Egy ideig úgy érzi az ember, mintha éveket, évtizedeket ugrott volna vissza az időben. Hirtelen ott van a hatvanas évek zsúfolt, londoni utcáin és a meg-megbújó lemezboltokban, ahol a város apraja-nagyja igyekszik beszerezni a legújabb zenei albumokat. Habár emlékeimben most a kilencvenes évek elején járok, ez az érzés még sokáig elkísért engem. Mintha egy másik lélek költözött volna bele a jelenlegi testembe. Olykor magaménak érzem azokat a jelenetfoszlányokat, amiket igazából át se éltem. Lehetséges, hogy csak pusztán önámítás, saját elmém szörnyű becsapása az egész.
Szóval egészen pontosan kilencvenhatot írunk, az országban pezseg a rendszerváltás utáni szabadság. Valahogyan megváltozott az emberek hozzáállása, az utcák színesebbek és üdébbek lettek, de a hirtelen jött váltás maga mögött hagyta a kétség és bizalmatlanság keserédes atmoszféráját. Egy ilyen állapotba, már első hallásra is érdekes beleszületni. Mintha az egész új világ a saját felnőtté válásoddal teljesedne ki – egészen úgy érzed magad, mint egy kísérleti nyúl lennél, akin tesztelődik az új rendszer minden egyes kis mozzanata.
Az ember pedig többféleképpen reagálhat arra, ami körülveszi – és én válaszképpen pedig megbújtam saját kis világomban. Miközben fülemben hallottam a musical egy-egy kultikus számát, minden erőfeszítésemmel igyekeztem beburkolózni a nappali legkisebb fotelje alá. Egyszerre fogott el a bezártságtól való félelem, hogy ott ragadom örökre alatta, és sosem jöhetek ki abból a sötét és ijesztő szorításból, de ugyanakkor biztonsággal töltött el annak az egyedüllétnek tudata, hogy ott vagyok, és senki sem vesz észre.
Bár a szülők sokszor nem tulajdonítanak nagyobb jelentőséget annak, hogy saját gyermekük éppen miről álmodott, vagy éppen milyen varázslatos képzeletbeli baráttal vette körbe magát. A gyermeki fantázia, ahogyan szokták mondani, határtalan. Így hát hiába is próbáltam szüleim tudtára adni egyetlen nagy félelmemet – a halált és annak ijesztő közelségét. Hiszen ki gondolná, hogy egy ötéves gyermek esténként körbefürkészi a ház minden egyes falfelületét, hogy megbizonyosodjon arról, hogy a tegnapi falrepedés nem lett tágabb – hogy a kéz, amely álmában halálra fojtotta, az a valóságban nem nyúl ki váratlanul a szoba egyik oldalából. Az álom és a valóság közti különbség realizálása sokszor érthetetlenül lebegett előttem. Ami csupán csak a képzeletem szüleménye volt, az egészen valóságosnak tűnt, ezáltal nagy zűrzavart keltve fejemben.
Azonban korábbi rettegéseimet felváltotta az elfogadás és a beletörődés, a halál huszonéves fejjel már egészen másképp körvonalazódott. A megbújásokat is felváltotta a továbbállás, a komfortzónák folytonos, periodikus kiiktatása. A kertváros életet felváltotta Budapest belvárosának idegensége és embertelensége.
Itt, ezeken a szétmálló macskaköveken hatványozódik az elhidegülés. Minden egyes koppanás azoknak a falaknak a keserű visszhangja, amiket képtelenek vagyunk átugrani. Folytonos próbálkozásaink végül a kimerültség és a kilátástalanság érzésébe juttatnak bennünket. Az ajtón kilépve realizálódik az embertömeg - a folytonosan szembejövő, majd egy pillanat után csak a hátukat mutató alakok -, és még mielőtt megismerhetnéd őket, csupán gyors távozásuk menetszelét ölelheted magadhoz. Emberek között nem érezheted magad egyedül, pedig köztük súlyozódhat leginkább annak a tudatnak megléte, ami a saját életünkért vállalt felelősséget fejezi ki. Küzdelem szünet nélkül, civódások és vívódások megállást mellőzve - mert bármennyire is eltávolodtunk egymástól, olyannyira igyekszünk közelebb és közelebb férkőzni a másikhoz. Ebben a folytonos harcban bújik meg a hit, a remény abban, hogy van ami ténylegesen célt érhet. Minden egyes mosoly, önzetlen ölelés, barátságos tekintet, érintés változtat. Változtat kedvet ugyanígy az ablakon kiszűrődő gitár és ének hangjának kettőssége - reménytelenségbe szökött bizalom. 
Az otthon nem annak a négy falnak a létezése, amellyel eltávolítod magadat a város zajától. A szeretet nem az a kimondott szó, amit saját lelked megkönnyítése érdekében írsz le avagy mondasz el. Az élet nem csak a nappalok és az éjszakák periodikus váltakozása- ez nem az, amit túl-, hanem  amit átélni szükséges. 




2015. április 15., szerda

-

azt hittem, majd változni fog.
hogy minden vesz hirtelen
egy száznyolcvan fokos fordulatot.
aztán.
hogy ami érthető volt az
strukturálatlanná válik
a felfoghatatlan pedig
végül megemésztődik.
de a budapesti élet
azt hiszem nem így változik.

itt a hangok a csenddel
mechanikusan összekapcsolódva
bújtatják maguk mögé a félelem
és a boldogság kettősének
keserédes katarzisát.

a kert helyett lett a kálvin tér.
a madárcsicsergés helyett a kilences busz
szabályos, tízpercenkénti pöfögése.
tervekből álmok szövődtek.
álmokból gyermeki naivság.
az érintés helyett maradtak a szavak.
szavakból pedig a kiüresedett érzések.

elszakadtam, aztán újból visszatérek.
másodpercek töredékében változik
a halál és az élni akarás.
felfoghatatlan miértje.

mert budapesten
nincs igazán megnyugvás.
csak a problémák
felett a szemet hunyás.



2015. március 5., csütörtök

keleti szelek.

a bérház omladozó lépcsőháza, amin már hónapok óta fel-és lecaplatsz. lépcsőfokok, melyeket már jobban ismersz, mint saját magadat. lépcsőfokok, melyek megfogták a rájuk nehezedő cipőtalpak nyomát. falak, melyre hátak tapadtak és meglibbenő korlátok, melyek olykor fáradt kezek, olykor izgatottságtól izzadt tenyér tapintását őrzik. őrzik, amíg el nem porlad onnan a múlandó ember nyoma.

nincsen évszak - közömbösség ült a pesti hétköznapokra. a füstös levegőben csak a gangon megszólaló harmonika hangja képes kirázni a szürkeségből. legyökerezett lábak az elszabadult léleknek. minden egyes hangja egy rég feledésbe merült arcot hoz fel. vagy egy érzést, ami már elhomályosult a múlt tükrében. csak ez a dallam képes a megfagyott erekbe újra életet lehelni. 
üt és üt. 
fáj-dalom a késő tél éjszakájában.

a szabadság az, mikor meztelen lelkedet kiteszed a külső világ történéseinek.
ahogyan a zakatoló vonat vagonfülkéjében üldögélsz. kinéznél az ablakon, de a sötétségben csak saját arcod tükröződését látod viszont. 
így nézel hát szembe önmagaddal.
a fülkéből ki - és betérő utasok percek és órák töredékéig az életed részeivé válnak.
próbálod megismerni őket. 
csak egy rövid ideig belemászol a fejükbe és keresed a múltjukat.
majd egy pislogás - és szemben ismét üres a bőrülés.

emberek vonzzák az embereket.
hogy aztán a végén összeálljon a dal. 
az egyik hangszer szépen elcsendesül, majd helyébe lép egy másik. 
ráreflektál vagy éppen felbolygatja azt, amit addig szépen egymásra rakosgattunk.
és sosem kellettek szavak.
ami ott legbelül van, arra nem kell a nyelv - ez az agyonhasznált förtelem. 
minden egyes kiejtett gondolat magában rejti a hiteltelenséget.
így hát nem marad más csak a szem és az érintés.
amit egymáshoz összerakott betűkből elferdíthetsz.
azt hiába is próbálod megmásítani tetteidben és tekintetedben.

ami meg nem nyugodott még, az nem tud egy helyben maradni.
így halad tovább a vonat, hogy egyszer megtalálja végső állomását.