2014. július 27., vasárnap

futam.

őt azért, hogy közelebb kerüljek hozzá.
őt pedig azért, hogy távolabb kerüljek tőled.
menekülés
avagy vétek
megerőszakolni a lelkedet?

kicsit úgy érzem..összeér
a gondolat a cselekedettel.
az érzés, mely lehetne a kímélet
roskadozva.
gyalázza meg a hitemet.

a 'csak' és a 'csupán'
közti különbséget ugyan nem leled
ahogyan a 'még' és a 'már'
e két szó is csak némán kiált.
mert.
ez így lesz jó.
ebben a távoli hangzatban
elodázva a perceket
bosszulva a tegnapokat

de hova már.
kérlek.

mikor horgonyzol már le
érsz ki a partra
hagyod,hogy már csak a hullámok ringassanak.
lelkiismeretfurdalás nélkül
az ár sodrásával szemben
vagy éppen azzal együtemben 

lesz, ki megtorolja majd a tetteket
amikért hiába már a bocsánat
hisz ezek már csak szavak
szép ívesen kifaragva

nézz önmagadba.
elégedettség avagy bűntudat
uralkodik-e felül a pillanatban
igaz-e vagy ámítás
a lelked.
mely kitörölhetetlenül az életed része.
és lesz...

...
ó
te felnőttkor, miért vagy ily közel
miért hozod a gyötrelmeket.
engedj is el.
hisz magam leszek.
tőled függetlenül... elégedetten.



2014. július 11., péntek

csel.

olyan vagy, mint azok az emberek,
akik a kitaposott ösvényen járnak csupán.
akik számára a boldogság
csupán egy elérhetetlen állapot.
kik a múltban ragadva, 
ostorozva önmagukat
várnak a megváltásra.

de héj.

ember vagy,
ebben a kilátástalan helyzetben is.
a szomorúság atmoszférájával.
az önfeledt katarzis állapotáig.

hisz vagy.

ahogyan számomra sosem leszel már.
mert hiszen
egyszerre mindent tehetsz és semmit.
gabalyodva össze életekkel.
szíveket törve össze úgy,
hogy ő már nem felel.
önbizalomért siránkozva,
mely már rég elfeledett.

hol vagy te gyermeki könnyedség?

mikor a szerelem még távoli volt.
mikor a barátok még igazak voltak.
mikor nem volt érdek és számítás.
mikor a közhely nem vált még valóssá.

de mondd.

hol kezdődik, csengerina.
s hol te, mélyen tisztelt olvasó.

mikor leszel te picit én.
mikor leszek én picit te.
mikor jelent az ölelés többet.
a csók pedig már kevesebbet.

mikor lesz a vonzalom külsőségesebb.
mikor a gondolat kissé mélyebb.

lesz-e egyáltalán megnyugvás?
húzz-e előrébb az élet?
leszek-e kinek lennem kell?
hiszem el, hogy élek?
keresem-e az igazt?
mely...talán el sem érhet.
szeretem-e a hamist?
ami engem ugyan meg nem érthet....

te.

légy oly kedves.
vesd le az inged a sötétben.
higgyem el, hogy ez a nap.
az.
mely sosem érhet véget.
miközben az elhamvadó cigarettaszál
parázslik a sötétben.

egy hang a fejemben lüktet.
szajkózva az elérhetetlenséget.
a lelkedbe.

ó, te.

de miért nem.
miért vagyok én itt, most.
ebben a sötétségben.

mondd a megoldást.
így hova is juthatok.
miért hiszem azt, hogy ennek itt,
e vég jutott.

vezess el a tudathoz,
mely boldogít és mámort ad.
higgyem el, hogy az élet
te nélküled is adhat célokat.
célokat.



2014. július 9., szerda

ez pontosan annyi.

ez pontosan annyi.
mint azok a helyszínek ahol nyomainkat hagytuk.
hűlt helyeinkre lépve elfog a fájdalom.
hogy hiányzol.
a lényed vagy csak a tudat.
hogy egyáltalán ott voltál-e vagy csak én képzeltelek el magamnak.
mi is lehet a határa az ábrándoknak?
megszerettelek. 
most már csak így, tisztes távolságból mondom ezt.
anélkül, hogy a szemedbe néznék.
viszonzás és reakció nélkül.
a puszta tudat kivetülésével.

de sodródjunk hát.
emberként tekintve egymásra.
testem érezze tested.
lelkem érintse lelked.

aztán csak ülni a metróállomáson.
nem törődve azzal, hogy hanyadik metró suhan is el mellettem.
hogy éppen ki időzik mellettem
legfeljebb két és fél percig.
mikor egy újabb szerelvény érkezik be.
egyszerűbb lenne-e ha nem várnék.
hanem könnyed testemet átengedném a gravitációnak
és elévetném magamat.
lenne-e bárki is, ki e tettemet megakadályozná.
lenne- valaki, aki e hisztérikus kirohanásom közepette csak átölelne.
és visszatartana.
vagy az emberek
kik két és fél percig időznek mellettem,
oly kimértséggel néznék a tettet,
mintha csak kellő nyugalmassággal én is csak felszállnék a metróra.
őszintén.
törődünk-e egymással...?






2014. június 27., péntek

tétova.

csak abból próbálom összerakni magamat.
emlékfoszlányokból.
tapasztalatdarabokból.
emberi érintésekből.
elkallódott szavakból.
önfeledt nevetésekből.
lecsorduló könnycseppekből.

belőle.
belőled.
belőlük.
belőlem.
belőlünk.

bizonytalanság.
a szó, mely úgy hallatszik a fejedben, mint egy üres szobában megkongatott harang.
jobbra és balra.
ki tudja mikor áll meg.
hogy ki húzta meg.
és mi állítja meg.
de csak kong.
jobbra és balra.

ó,a fene.
tudjátok. belém égtetek. ti, mind egytől egyig.
az arcotok kitörölhetetlenül az emlékeim közt.
hangotok szüntelen a fülemben csengve.
érintésetek a bőrömön ragadva.
cipelve magammal addig, az utolsó állomásig.
mert hiába keressük az okot.
miért kellett itt. miért így. miért ekkor.
miért volt ott. miért úgy. miért akkor.
igen,ti, mind egytől egyig.
elkísértek engem.
állhatok úgy, mint a fák az autópályán.
suhanhattok el mellettem.
lehettek megállók, ahol megpihenhetek.
lehettek emelkedők. izgalmakkal és kihívásokkal.
lehettek lejtők. keserű zuhanással.
tarthat éveken át. összefonódva.
de csupán pár pillanatig. éppen megérintve egymást.

a végén ugyan összerakom.
a végén összeér minden szál.
ahol most csomó van, az majd kioldja magát.
ami elszakadt, az majd összeforr.
a végén nem lesznek megválaszolatlan kérdések, elharapott félmondatok, elfojtott szavak.

hihetsz csodás véletlenekben.
vagy a sors kezében.
nevezheted istennek, mindenhatónak, a csodatévőnek.
keresheted az okot.
de azt ugyan sosem fogod megtalálni.
ugyanis.
sötétben tapogatózunk mi, mind.
a kérdés, hogy rálelünk-e arra.



2014. június 24., kedd

ígye.

nincsen hát hely...

mint annak rossz szólamnak egy jól megkomponált dalban.
annak a félreütött akkordnak.
annak a rosszul perdített húrnak.
annak az elbicsaklott hangnak.
a rendet.
azt az előre megírt
vagy csak a véletlen által vezetett
életnek.
törni nem lehet.

és csak úgy leszakadt az ég.
jelentsen is ez bármit.
nagy hanggal.
belecsapva.
megrengetve.
ó
nyári zivatarok
épp úgy kelletek
mint amennyire ódzkodom tőletek.

csak kopog.
és szüntelenül kopog.
kipp
kopp
a kertvárosi tetőablakon
ahonnan egész éjszaka kiszűrődik 
a virrasztás fénye.

könnyek-e azok
amik az égből érkeznek.
megrettenés-e ez a felhőknek
melyet a villám
hirtelensége okozott.





2014. június 22., vasárnap

nektek. mert nektek.

mit látsz, te, kedves olvasó, mikor beletekintesz a tükörbe.
elégedett vagy-e a látvánnyal.
átlátsz-e magadon.
képes vagy-e magadra külső szemlélőként nézni.
látod-e azt amit mások nem.
túl sokat.
vagy inkább túl keveset.

miként állunk össze, mi, emberek.
akik a testen túl vagyunk.
mi az a lélek.
mit vezet a szív.
mikor vagyunk jók.
és mikor rosszak.

felépítjük magunkat
emlékekből
tapasztalatokból

fonákja a boldog és csalódott perceknek.

mik vagyunk mi
kik tudatában vagyunk az élet végességével.
hogy egyszer csak abbamarad.
ahogyan a marlboro szál a kezedben.
hullajtod a hamudarabokat.
megégetsz másokat.
olykor hirtelen kihunysz.

mi az a tűz, mely újra felgyújt.

haladunk, ahogyan a zongorabillentyűk.
hangot adva kicsiny életünknek.
kreáljunk egy dalt.
legyen az a miénk. legyen egyedülálló.
ahogyan ez a fránya élet is.
saját és megismételhetetlen.

legyen film, melynek a végén arcunkon csordul a könnycsepp.
legyen vihar, amely elől fedezékbe vonulunk.
legyen dallam a dallamokon, melyet éjszakai fényben dúdolunk.
legyen ajtó, melyet becsaphatunk egymás előtt.
legyen járdaszegély, melyen a végtelenségig egyensúlyozhatunk.
legyen ismeretlen ismerős, akit szeretetteljesen ölelhetünk.
legyen harmatos fű, melyben elnyúlhatunk.
legyen álom, melyben elfelejtődik minden realitást.

legyünk mi emberek ebben az emberséges embertelenségben.












2014. május 7., szerda

forgalom.

az ember időről időre megtanul egyedül lenni.
aztán mégis elveszik. 
kerülve a szembesülést önmagával, egyszer mégis megpillantja a tükörképét.
és rádöbben arra, hogy akit lát.
az nem ő.
a visszatükröződött kép egy alak.
aki olyan idegen számára, mint azok az emberek, akikkel a mozgólépcsőn találkozik a tekintete.

hullámzó.
a lelki állapot.

a beszélgetések súlya. a feleszmélés, hogy miként haladunk a pontból, következő felé. hogy akárhogy is nézzük, eltelt az egy év is.
hogy ti csak jöttök és mentek. sokszor tábort vertek, aztán amint megunjátok a napsütést, vágyódtok az eső iránt. és fordítva.
de van aki marad. de te nem.
és hogy is hajthatnék e felett fejet?

hibás az, aki a múltban ragad.
aki szeretné az időt visszatekerni. 
kevés az életünkben olyan esemény, ami közben azt gondoljuk: nem, sosem szeretném, hogy ennek vége legyen.
aztán valahogy ennek a mámornak is vége.
követi egy hiba, egy ballépés.
és talán pont ezért szeretnénk annyira visszamenni az időben. hogy ott, azt a kis csomót szépen kiegyengessük.

a fal omlik. a fal épül. ki tudja merre, ki tudja meddig.
lesz-e valaki, valami, hogy megállítsa.

de talán érezzünk túl sokat, túl vegyesen.
mosolyodjak el, mikor kisgyereket látok, ahogy az első lépéseit teszi meg.
potyogjanak a könnyeim az éjszakain, mikor az alkohol mámorában lepereg előttem az eddigi életem.
mozogjanak azok a fránya pillangók egy kósza érintéstől.

fullasszon a rengeteg. minthogy nyomasszon a semmi.