2015. május 22., péntek

forr a dalom.

korábban nem éreztem a súlyát. mintha észrevétlenül kúszott volna bele a hétköznapjaimba. talán mindig ott volt, csak én nem figyeltem fel rá. és onnantól kezdve, hogy tudtam, létezik, semmi sem maradt a régi. rám rakódott, behálózott, vállamra nehezedett, rám fonta karjait és nem engedett. az életem része lett, pedig sosem kértem rá. akarva-akaratlanul mellettem van -állandóan követ. és mint a saját árnyékom - esténként még inkább beborít.
az egyedüli - és az egyetlen egy, amit bármilyen jóért és rosszért okolhatok. ez pedig a lehetőség arra, hogy dönthetek. választhatok arról, hogy most balra térjek vagy jobbra. arról, hogy egyedül vagy társasban töltsem az estét. arról, hogy megszólaljak vagy maradjon a csend - ne törje meg a hang a nesztelenséget. hogy az ajtón kilépve rám kerüljön-e az álarc vagy legyek teljes egészében önmagam - a fejbúbtól a lábujjig. hogy éljek vagy haljak.
és onnantól kezdve, hogy az elhatározás cselekvésbe vált - megszűnik a szabadság. mert a szabadság az a tétovázás a két választható út között. a szabadság azon rövid másodpercek töredéke, amin még nincs az akarat súlya.

és most sötét van. az ablakon át beszűrődik a baross utcán átsuhanó autók lámpáinak fénye. ott pásztáznak a plafonon, olykor lassan, máskor egészen gyorsan. a pillanat játéka, azon apróságok csodája, ami sokszor elvész a hétköznapok során. ami gyönyörködteti a szemet. és ezt te mutattad, talán pont egy éve. és azóta szüntelen erre alszom el.

kezemben a kulcs. a kulcs, amivel annyi ajtót nyitottam már ki. és bár gyerekként mindannyian felnőttek szerettünk volna lenni...sosem gondoltam volna, hogy az évek múlása ennyi fájdalmas ráeszméléssel fog társulni. hogy azok a 'család', 'szerelem' és 'barát' fogalmak körülötti ábrándok és bálványok minden le fognak egyszer omlani. és hogy mi marad a helyén?
meztelen, csupasz önmagunk.

gyászolni azokat az embereket, akik kimásztak az életünkből. azokat a személyeket, akiket talán sosem látunk már. hiszen mi a különbség a halál és az elhagyás között, ha örökre megszűnik a szó és az érintés két személy közt - marad a remény, hogy majd...talán...egyszer...véletlen - aztán végül is soha. ez nem fájdalom, csupán egy betöltött űr hirtelen kiüresedése. ahogyan valamilyen tárgynak el kell vesznie, úgy talán az egykor közel ereszkedő lélek sem ígérhet örök maradást. és nincs marasztalás.






2015. május 10., vasárnap

önprez.

Körülbelül hároméves se lehettem, de tisztán emlékszem rá, hogy a Padlás szólt a lemezlejátszóból. Amikor a tű elkezd forogni a bakelit felületén, egy sajátságos recsegés visszhangzik a dalok hátterében. Egy ideig úgy érzi az ember, mintha éveket, évtizedeket ugrott volna vissza az időben. Hirtelen ott van a hatvanas évek zsúfolt, londoni utcáin és a meg-megbújó lemezboltokban, ahol a város apraja-nagyja igyekszik beszerezni a legújabb zenei albumokat. Habár emlékeimben most a kilencvenes évek elején járok, ez az érzés még sokáig elkísért engem. Mintha egy másik lélek költözött volna bele a jelenlegi testembe. Olykor magaménak érzem azokat a jelenetfoszlányokat, amiket igazából át se éltem. Lehetséges, hogy csak pusztán önámítás, saját elmém szörnyű becsapása az egész.
Szóval egészen pontosan kilencvenhatot írunk, az országban pezseg a rendszerváltás utáni szabadság. Valahogyan megváltozott az emberek hozzáállása, az utcák színesebbek és üdébbek lettek, de a hirtelen jött váltás maga mögött hagyta a kétség és bizalmatlanság keserédes atmoszféráját. Egy ilyen állapotba, már első hallásra is érdekes beleszületni. Mintha az egész új világ a saját felnőtté válásoddal teljesedne ki – egészen úgy érzed magad, mint egy kísérleti nyúl lennél, akin tesztelődik az új rendszer minden egyes kis mozzanata.
Az ember pedig többféleképpen reagálhat arra, ami körülveszi – és én válaszképpen pedig megbújtam saját kis világomban. Miközben fülemben hallottam a musical egy-egy kultikus számát, minden erőfeszítésemmel igyekeztem beburkolózni a nappali legkisebb fotelje alá. Egyszerre fogott el a bezártságtól való félelem, hogy ott ragadom örökre alatta, és sosem jöhetek ki abból a sötét és ijesztő szorításból, de ugyanakkor biztonsággal töltött el annak az egyedüllétnek tudata, hogy ott vagyok, és senki sem vesz észre.
Bár a szülők sokszor nem tulajdonítanak nagyobb jelentőséget annak, hogy saját gyermekük éppen miről álmodott, vagy éppen milyen varázslatos képzeletbeli baráttal vette körbe magát. A gyermeki fantázia, ahogyan szokták mondani, határtalan. Így hát hiába is próbáltam szüleim tudtára adni egyetlen nagy félelmemet – a halált és annak ijesztő közelségét. Hiszen ki gondolná, hogy egy ötéves gyermek esténként körbefürkészi a ház minden egyes falfelületét, hogy megbizonyosodjon arról, hogy a tegnapi falrepedés nem lett tágabb – hogy a kéz, amely álmában halálra fojtotta, az a valóságban nem nyúl ki váratlanul a szoba egyik oldalából. Az álom és a valóság közti különbség realizálása sokszor érthetetlenül lebegett előttem. Ami csupán csak a képzeletem szüleménye volt, az egészen valóságosnak tűnt, ezáltal nagy zűrzavart keltve fejemben.
Azonban korábbi rettegéseimet felváltotta az elfogadás és a beletörődés, a halál huszonéves fejjel már egészen másképp körvonalazódott. A megbújásokat is felváltotta a továbbállás, a komfortzónák folytonos, periodikus kiiktatása. A kertváros életet felváltotta Budapest belvárosának idegensége és embertelensége.
Itt, ezeken a szétmálló macskaköveken hatványozódik az elhidegülés. Minden egyes koppanás azoknak a falaknak a keserű visszhangja, amiket képtelenek vagyunk átugrani. Folytonos próbálkozásaink végül a kimerültség és a kilátástalanság érzésébe juttatnak bennünket. Az ajtón kilépve realizálódik az embertömeg - a folytonosan szembejövő, majd egy pillanat után csak a hátukat mutató alakok -, és még mielőtt megismerhetnéd őket, csupán gyors távozásuk menetszelét ölelheted magadhoz. Emberek között nem érezheted magad egyedül, pedig köztük súlyozódhat leginkább annak a tudatnak megléte, ami a saját életünkért vállalt felelősséget fejezi ki. Küzdelem szünet nélkül, civódások és vívódások megállást mellőzve - mert bármennyire is eltávolodtunk egymástól, olyannyira igyekszünk közelebb és közelebb férkőzni a másikhoz. Ebben a folytonos harcban bújik meg a hit, a remény abban, hogy van ami ténylegesen célt érhet. Minden egyes mosoly, önzetlen ölelés, barátságos tekintet, érintés változtat. Változtat kedvet ugyanígy az ablakon kiszűrődő gitár és ének hangjának kettőssége - reménytelenségbe szökött bizalom. 
Az otthon nem annak a négy falnak a létezése, amellyel eltávolítod magadat a város zajától. A szeretet nem az a kimondott szó, amit saját lelked megkönnyítése érdekében írsz le avagy mondasz el. Az élet nem csak a nappalok és az éjszakák periodikus váltakozása- ez nem az, amit túl-, hanem  amit átélni szükséges. 




2015. április 15., szerda

-

azt hittem, majd változni fog.
hogy minden vesz hirtelen
egy száznyolcvan fokos fordulatot.
aztán.
hogy ami érthető volt az
strukturálatlanná válik
a felfoghatatlan pedig
végül megemésztődik.
de a budapesti élet
azt hiszem nem így változik.

itt a hangok a csenddel
mechanikusan összekapcsolódva
bújtatják maguk mögé a félelem
és a boldogság kettősének
keserédes katarzisát.

a kert helyett lett a kálvin tér.
a madárcsicsergés helyett a kilences busz
szabályos, tízpercenkénti pöfögése.
tervekből álmok szövődtek.
álmokból gyermeki naivság.
az érintés helyett maradtak a szavak.
szavakból pedig a kiüresedett érzések.

elszakadtam, aztán újból visszatérek.
másodpercek töredékében változik
a halál és az élni akarás.
felfoghatatlan miértje.

mert budapesten
nincs igazán megnyugvás.
csak a problémák
felett a szemet hunyás.



2015. március 5., csütörtök

keleti szelek.

a bérház omladozó lépcsőháza, amin már hónapok óta fel-és lecaplatsz. lépcsőfokok, melyeket már jobban ismersz, mint saját magadat. lépcsőfokok, melyek megfogták a rájuk nehezedő cipőtalpak nyomát. falak, melyre hátak tapadtak és meglibbenő korlátok, melyek olykor fáradt kezek, olykor izgatottságtól izzadt tenyér tapintását őrzik. őrzik, amíg el nem porlad onnan a múlandó ember nyoma.

nincsen évszak - közömbösség ült a pesti hétköznapokra. a füstös levegőben csak a gangon megszólaló harmonika hangja képes kirázni a szürkeségből. legyökerezett lábak az elszabadult léleknek. minden egyes hangja egy rég feledésbe merült arcot hoz fel. vagy egy érzést, ami már elhomályosult a múlt tükrében. csak ez a dallam képes a megfagyott erekbe újra életet lehelni. 
üt és üt. 
fáj-dalom a késő tél éjszakájában.

a szabadság az, mikor meztelen lelkedet kiteszed a külső világ történéseinek.
ahogyan a zakatoló vonat vagonfülkéjében üldögélsz. kinéznél az ablakon, de a sötétségben csak saját arcod tükröződését látod viszont. 
így nézel hát szembe önmagaddal.
a fülkéből ki - és betérő utasok percek és órák töredékéig az életed részeivé válnak.
próbálod megismerni őket. 
csak egy rövid ideig belemászol a fejükbe és keresed a múltjukat.
majd egy pislogás - és szemben ismét üres a bőrülés.

emberek vonzzák az embereket.
hogy aztán a végén összeálljon a dal. 
az egyik hangszer szépen elcsendesül, majd helyébe lép egy másik. 
ráreflektál vagy éppen felbolygatja azt, amit addig szépen egymásra rakosgattunk.
és sosem kellettek szavak.
ami ott legbelül van, arra nem kell a nyelv - ez az agyonhasznált förtelem. 
minden egyes kiejtett gondolat magában rejti a hiteltelenséget.
így hát nem marad más csak a szem és az érintés.
amit egymáshoz összerakott betűkből elferdíthetsz.
azt hiába is próbálod megmásítani tetteidben és tekintetedben.

ami meg nem nyugodott még, az nem tud egy helyben maradni.
így halad tovább a vonat, hogy egyszer megtalálja végső állomását.


 



2015. február 17., kedd

pesttelen.

pest a rokon, akit nem hívünk meg a közös családi ebédre.
mert pestben gőg van, fennhordott orr, 
mely büszke sallangos pest-létére.

pesten nincsen lét 
- csak ki-ki számára egy el nem múló kilét.

pesten nincsen szabadság,
csak egymás mögé felhúzott vastag falak.

pesten csak mindig nézünk, 
de sohasem látunk.

mert pesten álarcot viselünk. 
miközben reménykedünk, hogy lesz 
pesten, ki lerántja majd rólunk szépen felrajzolt maszkjainkat.

pesten nincsen szerelem, 
mert pesten csak gázlángon égő erotika van.

pesten nincsenek érzelmek, 
mert itt állatként vetemedünk másik felünkre.

pesten eltűnt az emberiesség, 
mert pesten csak üresen kongó embergépek élnek.

pesten nincsen levegő, 
csak testünkre nehezedő cigarettafüst.

mert pesten tűnni nem akaró alkoholmámor szövi be az éjszakákat.

pesten az egyedüli zöld politika
a minden sarkon érződő fűszag.

pesten hiteltelenné váltak a szavak.

pesten egymás érintésétől ráz ki a hideg.

pest - te sziszifuszi város.





2015. január 31., szombat

smm.

olykor kisasszézom előletek. máskor a földet bámulva követem a macskaköveket, és belétek botlom. vagy csak simán beléd, és te sasszézol.
mint a napok, amely egyszer téliesen hűvösek. fáradt nesz árad az utcák között. budapest szinte idegenként jelenik meg előttem. az egykor barátságos utca bérházablakaiból kiszállt az a varázs.
libabőrös reggelekre ébredek. megszokottság ülepedik le estére. mindig ugyanaz az út - két kanyar, egy jelzőlámpa, a fekvő hajléktalan a betört kirakatban, a kilences busz padlógáza, két pittyegés-kulcs-négy további.

már túlságosan is ismert vagy.
tudom minden egyes vonásodat.
vakon is fellellek.
mégsem érzem biztonságodat.

a zajban megtalálni a ritmust.
elhintett félszavaitokból összerakni a valóságot.
ha egyáltalán van közös valóság.
bár..csak tudnám mi járhat a fejetekben.

csak egyszer látni magamat általatok. mert mindig hibás a képlet.
tükörképünk torzított énje.
önmagamat meglátni a szemetekben.

sosem kellettek szavak.
az igazság valahogyan mindig elakadt.
az elkezdett mondatokat visszaszívni.
a leírt betűket kitörölni.

cselekedeteket megvonni önmagunktól.
viszontlátásodra nem reagálni.
mert már nem vagy ugyanaz. aki akkor voltál.
aki akkor voltál nekem.