érintések.

megnyugvás.


beázott cipők, esőtől összekócolódott hajszálak, bódító alkohol, kétszáz forintos pizza, önfeledt nevetések, esti tejeskávé, hangos csocsózók, szimpla, stílusos külföldiek, bimbózó szerelmek körülötted, céltalan várások, elmentelőttedabusz érzés, könnyítő sírás, érzelemteljes ölelések, esti beszélgetések, boldogság, szerelem.

ilyen az élet március végén, és szeretem!

moby - natural blues

taníts meg élni

“Úgy vélem, az ember végülis szeretné megközelíteni az abszolút képességek és lehetőségek birtoklásának s a teljes biztonságnak aranyörömpontját, azt az állapotot, amelyben a befogadás és a kiáradás energiái harmonikusan működnek; és miközben ez a kívánság embert emberhez is vezet, szükségképpen kell találkoznunk a másikkal, akit a magunk aranyörömpontja médiumának érzünk; és ha ő úgyszintén annak érez bennünket, egyre gyorsulva közeledünk, egymásba csapódunk, fölizzunk, kívánva a tökéletes és múlhatatlan együttlétet; és a személyiség minden fölöslegesnek tűnő héját, húsát kölcsönösen lehántjuk. Ez kétféle veszéllyel jár: egyfelől felperzseljük az aranyörömpont árkádiai díszleteit, a magunk és a másik minden, kettőnkön kívülihez elvágjuk; másfelől - egymásnak maradva - felszabadítjuk a hirtelen elveszített paradicsomi állapotunkra és e veszteség miatt érzett lelkiismeret-furdalásunkra hivatkozó démonainkat, akik szüntelenül az elvágott szálak végével hadonásznak arcunk előtt, s az egymásba falazottakat egymás előtt is gyanúba keverik: “vajon a másik valódi magvát tartod-e tenyeredben?”
Ezt az állapotot nevezném én a szerelem kezdetének.”

Marsall László

the do - too insistent (trentemoller remix)

ahogy halad előre a nap,változik az akarat.

kérdések motoszkálnak a fejemben. miértek és hogyanok.

március van és hó. és ha már mindenki ezt az időjárást szidja, hát én nem fogom.

akármennyire is várom a tavaszt, én szeretem mikor ropog a hó a talpam alatt, mikor levehetem a beázott cipőmet és belebújhatok a meleg zokniba.

szeretem a hó lepte éjszakát, a fehér utcákat.

és a nevetés fog el, mikor a kutyám elveszik a havas kertben.

mindig azért sírunk, ami nincs. nem értékeljük azt, ami van.

(a portugál cserediákom örömkönnyek határán volt, mikor nálunk látott először havat,csak úgy megjegyzem)

és a mai nap szintén bebizonyította, hogy képtelen vagyok lemondani a kávéról. 

 figyelj!
lenne itt valami!
talán, ha a gondolatokat lehetne hallani,
nem is kéne szerelmet vallani
másodpercenként,
és térdre rogyva esketni a hűséget,
meséket mondhatnál,
amikből megtudnám
ki vagy -te,
aki mindig itt vagy
de valahogy mégis - folyton hiányzol,
mint a légszomj, fojtón hiányzol!
csak most, most el ne aludj!

megér egy külön posztot.

for once, there's someone for he, for she.

for once, there's someone for he, for me.

your eyes resemble mine, you see as no others can
here inherit my kingdom, speak of our people's plan
i'll be here for my baby, for my baby i'll be near
so many things i need to tell you, things you need to hear..."

 

 

mossa az eső össze szívünket.

rebbenő szemmel
ülök a fényben,
rózsafa ugrik
át a sövényen,
ugrik a fény is,
gyűlik a felleg,
surran a villám
s már feleselget
fenn a magasban
dörgedelem vad
dörgedelemmel,
kékje lehervad
lenn a tavaknak
s tükre megárad,
jöjj be a házba,
vesd le ruhádat,
már esik is kint,
vesd le az inged,
mossa az eső
össze szívünket.

hogy is van ez?

nincs arra szó, mennyire szeretek utazni. bárhol és bármivel is történjék az. 
szeretek felszállni a buszra. szeretem mikor az emberekkel összetalálkozik a tekintetem. mintha egy kis időre bepillantást nyernék az életébe, mintha lehetőséget adna arra, hogy megismerjem. 
mindig is értékeltem a mosolyt két ember között. vannak azok az agyonhasznált idézetek, hogy a legrövidebb út két ember között, meg hogy mosolyogj a világra és minden szebb lesz tőle. de ez annál több, vagy pont, hogy nem. talán nem is kellene ekkora jelentőséget tulajdonítanunk egy ennyire egyszerű emberi mimikának. természetesnek kellene lennie, de itthon, mintha az emberek félnének boldognak látszani.
elég, hogy ha csak ránézünk egy kisgyerekre és látjuk azt, mennyire érdeklődő és nyitott a világ minden történésére. boldog és boldogtalanra ránevet, próbál minden utazóval valamilyenféle, korlátaihoz szabott emberi kapcsolatot kialakítani.aztán ahogy egyre nagyobbak leszünk, egyre több élettapasztalatot tudunk a hátunk mögött, annál jobban gubózunk be. nézd csak meg hány felnőtt hajtja le a fejét, próbál elszeparálódni a többiektől. rohannak, lökdösődnek, igyekszenek kialakítani egy saját territóriumot maguk körül, ahova senki más nem léphet. aztán másfelől panaszkodnak a világra, hogy mennyire egyedül érzik magukat, de nem veszik észre, hogy igazából ott a bibi, hogy nem is akarnak kapcsolatokat létesíteni...

 

 radiohead - exit music

kopog az esőcsepp az ablakon

szóval a mai nap úgy érzem magamat, mint akit kellőképpen arcon csaptak volna. 
erre nincs más hasonlat.

az ember mindig reménykedik, hogy az élet majd úgy alakul, ahogy ő amolyan szépen kigondolta. pedig az esetek többségében nem így történik.
ábrándozunk, tervezgetünk aztán a következő reggel, ahelyett, hogy változnánk, ugyanúgy viselkedünk, mint eddig.
a folyamatos halogatás pedig elvezet egy olyan helyzethez, ami rádöbbent arra,hogy tessék, itt vagy, mert képtelen voltál bármit is tenni, hogy ne így legyen.


ezt a képet meg csak azért, mert a barátaim erősen ellenzik, hogy dohányozzak. tény és való, eléggé nem áll jól a kezemben, de ezekért az öngyújtókért valamilyen leírhatatlan vonzalmat érzek. 

bumm

hol is kezdjem?
 ...valahogy képtelen vagyok elkezdeni. 

Dalod és táncod lennék…
reggeli zöld-arany
kisszoknyában elsuhanó
lendület
téged üdvözlő tánc
mezítelen karral
és szívvel
ágyadba virágot hajító
s lennék én
déli polkád
vörösen lobogó
mosoly mögül
felcsillanó
csókod
is lennék
és este
lennék neked a
szikrázó sejtelem
pergő forgó vágy
örvény
ami földob leránt
aranypénzes sárga ruhám
fekete tüll lobogó selyem
bokámon holdfény
ezüstpénz
csípőmön kezed
szoknyám ráncából szerelem hull
eléd öledbe köréd szerteszét
lennék dalod és táncod
vagy csak síró hegedűmuzsikád.

De csak csönd vagyok
és a csöndedben telis-teli kétség.

nem élhetsz mások elvárásai szerint.

  csak képek, mert az érzések nem beszélnek.

groove armada - think twice

nem olyan reggel mint a többi.

  Petri György emlékének, szeretettel 

Egy nőnek nem mondhatod ha megkérdi
- ahogy szokta is -, hogy nem, kedves,
nem szeretlek, most épp semmit sem ér-
zek (fáj a fejem) szorít és fojto-
gat az életem, mint egy kinőtt garbó,

mert még látszom, de ami voltam,
már eltűnt mint kavicson a köpés,
mert rianó jégtáblákon, nőkön, rajtatok
élek, és átugrani kéne, bár lépni se merek

mert az egyetlen hobbim a dohányzás, 

mert egy hajnali-szürke, üres városba vágyom,
sétálni kirakatok közt, fejcsóválva megnézni
próbababák mellét, menni, olcsó meleg lángost
harapdálva - ahogy valódi melleket néha -

vagy csak némán ülni, akár a gégemetszettek.
Egy imára való szót tartogatni, gyűjteni feleslegesen -
mintha elnézni halom lerágott csirkecsontot:
„ha volna kutyánk, szegény, most hogy örülne.“

manoya - overdose

véletlen kontra sors.

mikor kavarognak a fejedben a gondolatok, közben egyedül sétálsz az utcán, arcodba fúj a hűvös levegő és közben határozott léptekkel taposad magad alatt a havat,természetesen mindezt márciusban.

furcsák vagyunk mi emberek, s furcsa maga az élet is. váratlanul betoppannak az életedbe olyan emberek, akik megváltoztatják az eddigi dolgaidat. új élmények, új bonyodalmak, újabb állomások a döntéshozatalra. és igazából felfogás kérdése, miként is gondolkodunk erről. a véletelenek műve-e vagy a sors keze van benne.
a többség hisz a sorsban, sokszor jómagam is. valahogy megnyugtat a tudat, hogy van egyfajta hatalmasabb erő nálam, ami akaratomtól függetlenül próbálja az életem jó illetve rossz irányba terelni. talán szeretjük azt érezni, hogy nem nekünk kell dönteni. nem nyomaszt a tudat, hogy a dolgok rajtunk múlnak, teljes mértékben. ha pedig a véletlenre bízzuk magunkat... akkor csak úgy...élünk. s szerény véleményem szerint ez a jobb, mert nem próbálunk összefüggéseket keresni, megérteni, hogy mégis miért van az ami van és miért nincs ami nincs. miért nem oldódik meg magától és miért jönnek újabb és újabb akadályok.
az emberek amúgy sem szeretnek szenvedni, irtóznak tőle, pedig nem menekülhetünk előle. szenvedni kell, hogy aztán elérjük a céljainkat. az ember a küzdés maga.

s az élet mindig felkínál egyfajta lehetőséget, hogy lépj. ahogy teszi ezt nálam is.
dönthetek, hogy megyek a biztos úton, ami ki van taposva, aminek majdnem, hogy látod a végét. ott van azzal a megszokott hangulatával, egyszerűségével. kisebb göröngyök persze vannak, de teljességbe véve nem tartogat nagyobb meglepetéseket.
aztán van egy másik, ami nem tudod, hogy mit rejt. ismeretlen. lehet rossz, ám végződhet jól is.izgatottá válsz, szeretnéd átérezni. tisztábban vagy vele, hogy kockázatos, de legbelül érzed azt a fajta bizsergést az új dolgok iránt.

és persze függünk a másiktól. akármennyire is szeretnénk, nem tudunk elhatárolódni a többi embertől. rövidebb és hosszabb időkre összefonódik az életünk, befolyással vagyunk egymásra.

remélem, sikerül hamar túllendülnöm a mocsárban ragadós állapotomtól, mikor nem tudsz lépni, mert nem tudsz egyről a kettőre jutni. mert képtelen vagy választani mit is szeretnél pontosan.

burial - nyc

 

csak úgy.

elhatároztam és megteszem.

tavaszodik, mégis rám tört az a fajta nyomott és frusztráló érzés, amivel utoljára ősszel találkoztam. 
mert félek.
félek attól, hogy az életem egy vakvágányra kerül. félek attól, hogy monoton és szürke lesz minden körülöttem. félek attól, hogy sosem fogom megtalálni a másik-énemet. azt, aki megért, teljes mértékben.
amikor az ember iskolát vált, mindig benne van annak a reménynek a szikrája, hogy ez valami más lesz, valami új. egy újabb esély az élettől. 
őszintén, sosem volt szerencsém ezekkel az iskolaváltásokkal. mint általánosban, mint a gimnáziumban és mint most a főiskolán ...az élet csak ismétli önmagát. a kezdeti boldogság és a mindenki mindenkit szeret érzés fokozatosan oszlik széjjel. az emberek eltávolodnak egymástól, klikkekbe tömörülnek, esetleg kibeszélik a többieket és egymás utált személyeivé válnak.
az élet ilyen, mondhatjuk. de bármennyire is próbálok beletörődni, egyszerűen nem megy. 
az én világomban (egyesek előítéleteivel szemben) nem szeret mindenki mindenkit. az emberek különbözőek, egy idő után, mikor leesik az álarc rólunk és megnyilvánul az igazi énünk, akkor akarva-akaratlanul előtörnek az ellentétek. de az a módja, ahogy ez történik körülöttem évről évre egyszerűen olyan mélyen érint, hogy már lassan fizikailag is fáj. igazából mindenki a tökéletes után kajtat. a tökéletes munka, a tökéletes iskola, tökéletes barátok és tökéletes párkapcsolat. ha valami hibádzik, akkor úgy gondoljuk, minden különösebb ok nélkül ott hagyhatjuk azt / a másikat. 
elegem van az önkényes emberekből.

és elegem van magamból is.

nem... nem vagyok depressziós. félreértés ne essék, csak már tizenkilenc évesen úgy érzem elrontottam az életemet. keménynek kellett volna lennem tizenhét évesen és azért az álmomért küzdeni, amiért a mai napig szeretnék. erősnek kellene lennem, de mégsem vagyok az. hát hogy is lehetnék, ha az emberi kapcsolatok terén is alkalmatlan vagyok bármilyen döntésre ?!
vannak azok a klisék, hogy minden elhatározás kérdése meg miegymás. minden nap egy újabb esély, minden este úgy fekszem le, hogy majd holnap más lesz. távol szeretnék lenne a monoton életformától. attól, hogy majd két és fél év múlva lesz egy szennyes diplomapapírom, aztán majd járkálok egyik állásinterjúról a másikra, miközben egyáltalán nem ezt szeretném csinálni. de ha mégis, találnák egy munkát, akkor majd jön egy jó kis házasság, gyerek és majd negyvenévesen (az úgyis olyan kapuzárási pánik időszak) rájövök, hogy drága viktorina, hát nem fogod fel, hogy az életed egy nagy szürke kupac volt..semmi több.

de ha a körülöttem lévőknek el is ecsetelem, ami nyom engem, igazából hidegen hagyja őket. nem is tudom hol, merre olvastam azt, hogy mindenki a saját gondját és baját szereti elújságolni, ha a beszélgetőpartnere teszi ezt, az már lényegtelen. a fő, hogy ő valakinek elmondhassa. a tanácsodat senki nem fogja megfogadni, mindenki a saját feje után megy,szóval kár a gőzért esetleg megpróbálni segíteni. 
bár ha netalántán meg is hallgatnak, az emberek nem vesznek komolyan. 
nem tudnak túlmenni a külsőmön, azon, hogy tizenkilenc helyett kinézek tizenhatnak. mert hogy cuki, alacsony, hosszú szőke hajú..tudjátok.
nem adnak esélyt, hogy megismerjék ki is vagyok. jó nekik, ha ők fejben összeraktak engem olyannak amilyennek ők szeretnék. olyan ez, mint a plátói szerelem. semmi alapja.

tehát végezetül...hogy is mondjam? 
... egyedül vagyok.