bent ülök.
te kint.
és azt a bizonyos utolsó szálat szívod.
kettőnkre.
mert te már rég lezártad azt,
mit én megnyitni készültem.

*

már nem igazán emlékszem rád.
határozottból lettél határozatlan,
név nélküli névelő.

*

forr a dalom.

korábban nem éreztem a súlyát. mintha észrevétlenül kúszott volna bele a hétköznapjaimba. talán mindig ott volt, csak én nem figyeltem fel rá. és onnantól kezdve, hogy tudtam, létezik, semmi sem maradt a régi. rám rakódott, behálózott, vállamra nehezedett, rám fonta karjait és nem engedett. az életem része lett, pedig sosem kértem rá. akarva-akaratlanul mellettem van -állandóan követ. és mint a saját árnyékom - esténként még inkább beborít.

az egyedüli - és az egyetlen egy, amit bármilyen jóért és rosszért okolhatok. ez pedig a lehetőség arra, hogy dönthetek. választhatok arról, hogy most balra térjek vagy jobbra. arról, hogy egyedül vagy társasban töltsem az estét. arról, hogy megszólaljak vagy maradjon a csend - ne törje meg a hang a nesztelenséget. hogy az ajtón kilépve rám kerüljön-e az álarc vagy legyek teljes egészében önmagam - a fejbúbtól a lábujjig. hogy éljek vagy haljak.
és onnantól kezdve, hogy az elhatározás cselekvésbe vált - megszűnik a szabadság. mert a szabadság az a tétovázás a két választható út között. a szabadság azon rövid másodpercek töredéke, amin még nincs az akarat súlya.

és most sötét van. az ablakon át beszűrődik a baross utcán átsuhanó autók lámpáinak fénye. ott pásztáznak a plafonon, olykor lassan, máskor egészen gyorsan. a pillanat játéka, azon apróságok csodája, ami sokszor elvész a hétköznapok során. ami gyönyörködteti a szemet. és ezt te mutattad, talán pont egy éve. és azóta szüntelen erre alszom el.

kezemben a kulcs. a kulcs, amivel annyi ajtót nyitottam már ki. és bár gyerekként mindannyian felnőttek szerettünk volna lenni...sosem gondoltam volna, hogy az évek múlása ennyi fájdalmas ráeszméléssel fog társulni. hogy azok a 'család', 'szerelem' és 'barát' fogalmak körülötti ábrándok és bálványok minden le fognak egyszer omlani. és hogy mi marad a helyén?
meztelen, csupasz önmagunk.

gyászolni azokat az embereket, akik kimásztak az életünkből. azokat a személyeket, akiket talán sosem látunk már. hiszen mi a különbség a halál és az elhagyás között, ha örökre megszűnik a szó és az érintés két személy közt - marad a remény, hogy majd...talán...egyszer...véletlen - aztán végül is soha. ez nem fájdalom, csupán egy betöltött űr hirtelen kiüresedése. ahogyan valamilyen tárgynak el kell vesznie, úgy talán az egykor közel ereszkedő lélek sem ígérhet örök maradást. és nincs marasztalás.

önprez.

Körülbelül hároméves se lehettem, de tisztán emlékszem rá, hogy a Padlás szólt a lemezlejátszóból. Amikor a tű elkezd forogni a bakelit felületén, egy sajátságos recsegés visszhangzik a dalok hátterében. Egy ideig úgy érzi az ember, mintha éveket, évtizedeket ugrott volna vissza az időben. Hirtelen ott van a hatvanas évek zsúfolt, londoni utcáin és a meg-megbújó lemezboltokban, ahol a város apraja-nagyja igyekszik beszerezni a legújabb zenei albumokat. Habár emlékeimben most a kilencvenes évek elején járok, ez az érzés még sokáig elkísért engem. Mintha egy másik lélek költözött volna bele a jelenlegi testembe. Olykor magaménak érzem azokat a jelenetfoszlányokat, amiket igazából át se éltem. Lehetséges, hogy csak pusztán önámítás, saját elmém szörnyű becsapása az egész.

Szóval egészen pontosan kilencvenhatot írunk, az országban pezseg a rendszerváltás utáni szabadság. Valahogyan megváltozott az emberek hozzáállása, az utcák színesebbek és üdébbek lettek, de a hirtelen jött váltás maga mögött hagyta a kétség és bizalmatlanság keserédes atmoszféráját. Egy ilyen állapotba, már első hallásra is érdekes beleszületni. Mintha az egész új világ a saját felnőtté válásoddal teljesedne ki – egészen úgy érzed magad, mint egy kísérleti nyúl lennél, akin tesztelődik az új rendszer minden egyes kis mozzanata.

Az ember pedig többféleképpen reagálhat arra, ami körülveszi – és én válaszképpen pedig megbújtam saját kis világomban. Miközben fülemben hallottam a musical egy-egy kultikus számát, minden erőfeszítésemmel igyekeztem beburkolózni a nappali legkisebb fotelje alá. Egyszerre fogott el a bezártságtól való félelem, hogy ott ragadom örökre alatta, és sosem jöhetek ki abból a sötét és ijesztő szorításból, de ugyanakkor biztonsággal töltött el annak az egyedüllétnek tudata, hogy ott vagyok, és senki sem vesz észre.

Bár a szülők sokszor nem tulajdonítanak nagyobb jelentőséget annak, hogy saját gyermekük éppen miről álmodott, vagy éppen milyen varázslatos képzeletbeli baráttal vette körbe magát. A gyermeki fantázia, ahogyan szokták mondani, határtalan. Így hát hiába is próbáltam szüleim tudtára adni egyetlen nagy félelmemet – a halált és annak ijesztő közelségét. Hiszen ki gondolná, hogy egy ötéves gyermek esténként körbefürkészi a ház minden egyes falfelületét, hogy megbizonyosodjon arról, hogy a tegnapi falrepedés nem lett tágabb – hogy a kéz, amely álmában halálra fojtotta, az a valóságban nem nyúl ki váratlanul a szoba egyik oldalából. Az álom és a valóság közti különbség realizálása sokszor érthetetlenül lebegett előttem. Ami csupán csak a képzeletem szüleménye volt, az egészen valóságosnak tűnt, ezáltal nagy zűrzavart keltve fejemben.

Azonban korábbi rettegéseimet felváltotta az elfogadás és a beletörődés, a halál huszonéves fejjel már egészen másképp körvonalazódott. A megbújásokat is felváltotta a továbbállás, a komfortzónák folytonos, periodikus kiiktatása. A kertváros életet felváltotta Budapest belvárosának idegensége és embertelensége.

Itt, ezeken a szétmálló macskaköveken hatványozódik az elhidegülés. Minden egyes koppanás azoknak a falaknak a keserű visszhangja, amiket képtelenek vagyunk átugrani. Folytonos próbálkozásaink végül a kimerültség és a kilátástalanság érzésébe juttatnak bennünket. Az ajtón kilépve realizálódik az embertömeg - a folytonosan szembejövő, majd egy pillanat után csak a hátukat mutató alakok -, és még mielőtt megismerhetnéd őket, csupán gyors távozásuk menetszelét ölelheted magadhoz. Emberek között nem érezheted magad egyedül, pedig köztük súlyozódhat leginkább annak a tudatnak megléte, ami a saját életünkért vállalt felelősséget fejezi ki. Küzdelem szünet nélkül, civódások és vívódások megállást mellőzve - mert bármennyire is eltávolodtunk egymástól, olyannyira igyekszünk közelebb és közelebb férkőzni a másikhoz. Ebben a folytonos harcban bújik meg a hit, a remény abban, hogy van ami ténylegesen célt érhet. Minden egyes mosoly, önzetlen ölelés, barátságos tekintet, érintés változtat. Változtat kedvet ugyanígy az ablakon kiszűrődő gitár és ének hangjának kettőssége - reménytelenségbe szökött bizalom. 

Az otthon nem annak a négy falnak a létezése, amellyel eltávolítod magadat a város zajától. A szeretet nem az a kimondott szó, amit saját lelked megkönnyítése érdekében írsz le avagy mondasz el. Az élet nem csak a nappalok és az éjszakák periodikus váltakozása- ez nem az, amit túl-, hanem  amit átélni szükséges. 

-

azt hittem, majd változni fog.
hogy minden vesz hirtelen
egy száznyolcvan fokos fordulatot.
aztán.
hogy ami érthető volt az
strukturálatlanná válik
a felfoghatatlan pedig
végül megemésztődik.
de a budapesti élet
azt hiszem nem így változik.

itt a hangok a csenddel
mechanikusan összekapcsolódva
bújtatják maguk mögé a félelem
és a boldogság kettősének
keserédes katarzisát.

a kert helyett lett a kálvin tér.
a madárcsicsergés helyett a kilences busz
szabályos, tízpercenkénti pöfögése.
tervekből álmok szövődtek.
álmokból gyermeki naivság.
az érintés helyett maradtak a szavak.
szavakból pedig a kiüresedett érzések.

elszakadtam, aztán újból visszatérek.
másodpercek töredékében változik
a halál és az élni akarás.
felfoghatatlan miértje.

mert budapesten
nincs igazán megnyugvás.
csak a problémák
felett a szemet hunyás.

keleti szelek.

a bérház omladozó lépcsőháza, amin már hónapok óta fel-és lecaplatsz. lépcsőfokok, melyeket már jobban ismersz, mint saját magadat. lépcsőfokok, melyek megfogták a rájuk nehezedő cipőtalpak nyomát. falak, melyre hátak tapadtak és meglibbenő korlátok, melyek olykor fáradt kezek, olykor izgatottságtól izzadt tenyér tapintását őrzik. őrzik, amíg el nem porlad onnan a múlandó ember nyoma.

nincsen évszak - közömbösség ült a pesti hétköznapokra. a füstös levegőben csak a gangon megszólaló harmonika hangja képes kirázni a szürkeségből. legyökerezett lábak az elszabadult léleknek. minden egyes hangja egy rég feledésbe merült arcot hoz fel. vagy egy érzést, ami már elhomályosult a múlt tükrében. csak ez a dallam képes a megfagyott erekbe újra életet lehelni. 

üt és üt. 

fáj-dalom a késő tél éjszakájában.

a szabadság az, mikor meztelen lelkedet kiteszed a külső világ történéseinek.

ahogyan a zakatoló vonat vagonfülkéjében üldögélsz. kinéznél az ablakon, de a sötétségben csak saját arcod tükröződését látod viszont. 

így nézel hát szembe önmagaddal.

a fülkéből ki - és betérő utasok percek és órák töredékéig az életed részeivé válnak.

próbálod megismerni őket. 

csak egy rövid ideig belemászol a fejükbe és keresed a múltjukat.

majd egy pislogás - és szemben ismét üres a bőrülés.

emberek vonzzák az embereket.
hogy aztán a végén összeálljon a dal. 

az egyik hangszer szépen elcsendesül, majd helyébe lép egy másik. 

ráreflektál vagy éppen felbolygatja azt, amit addig szépen egymásra rakosgattunk.

és sosem kellettek szavak.

ami ott legbelül van, arra nem kell a nyelv - ez az agyonhasznált förtelem. 

minden egyes kiejtett gondolat magában rejti a hiteltelenséget.

így hát nem marad más csak a szem és az érintés.

amit egymáshoz összerakott betűkből elferdíthetsz.

azt hiába is próbálod megmásítani tetteidben és tekintetedben.

ami meg nem nyugodott még, az nem tud egy helyben maradni.

így halad tovább a vonat, hogy egyszer megtalálja végső állomását.

 

pesttelen.

pest a rokon, akit nem hívünk meg a közös családi ebédre.
mert pestben gőg van, fennhordott orr, 
mely büszke sallangos pest-létére.

pesten nincsen lét 
- csak ki-ki számára egy el nem múló kilét.

pesten nincsen szabadság,
csak egymás mögé felhúzott vastag falak.

pesten csak mindig nézünk, 
de sohasem látunk.

mert pesten álarcot viselünk. 
miközben reménykedünk, hogy lesz 
pesten, ki lerántja majd rólunk szépen felrajzolt maszkjainkat.

pesten nincsen szerelem, 
mert pesten csak gázlángon égő erotika van.

pesten nincsenek érzelmek, 
mert itt állatként vetemedünk másik felünkre.

pesten eltűnt az emberiesség, 
mert pesten csak üresen kongó embergépek élnek.

pesten nincsen levegő, 
csak testünkre nehezedő cigarettafüst.

mert pesten tűnni nem akaró alkoholmámor szövi be az éjszakákat.

pesten az egyedüli zöld politika
a minden sarkon érződő fűszag.

pesten hiteltelenné váltak a szavak.

pesten egymás érintésétől ráz ki a hideg.

pest - te sziszifuszi város.

mégis miben mérik az életet?

smm.

olykor kisasszézom előletek. máskor a földet bámulva követem a macskaköveket, és belétek botlom. vagy csak simán beléd, és te sasszézol.
mint a napok, amely egyszer téliesen hűvösek. fáradt nesz árad az utcák között. budapest szinte idegenként jelenik meg előttem. az egykor barátságos utca bérházablakaiból kiszállt az a varázs.
libabőrös reggelekre ébredek. megszokottság ülepedik le estére. mindig ugyanaz az út - két kanyar, egy jelzőlámpa, a fekvő hajléktalan a betört kirakatban, a kilences busz padlógáza, két pittyegés-kulcs-négy további.

már túlságosan is ismert vagy.
tudom minden egyes vonásodat.
vakon is fellellek.
mégsem érzem biztonságodat.

a zajban megtalálni a ritmust.
elhintett félszavaitokból összerakni a valóságot.
ha egyáltalán van közös valóság.
bár..csak tudnám mi járhat a fejetekben.

csak egyszer látni magamat általatok. mert mindig hibás a képlet.
tükörképünk torzított énje.
önmagamat meglátni a szemetekben.

sosem kellettek szavak.
az igazság valahogyan mindig elakadt.
az elkezdett mondatokat visszaszívni.
a leírt betűket kitörölni.

cselekedeteket megvonni önmagunktól.
viszontlátásodra nem reagálni.
mert már nem vagy ugyanaz. aki akkor voltál.
aki akkor voltál nekem.

pest-léte

esténként hallom a város lélegzését. nyitott ablakon keresztül szűrődik be pest sóhaja.
és abban a sóhajban
abban benne van minden.
abban ott van minden mosolytól megjelenő gödröcske, abban ott van minden felszáradt könnycsepp a bőrön.
abban a kilégzésben ott van pest -
pest-léte.
mert pest egy huszonéves nő. az, aki a bérház ablakáról pöccinti le a hamut a felrepedt macskakövekre. aki bár sosem lesz a nagybetűs 'a..', aki elvesz a mozgolódók között, aki nem szavakkal beszél, akinek csupán tekintete nyíllal bele a gondolataid közé.
pest fájdalma ott van mindenkiben.
ott van a zebrán átrohanó diplomatában, ott van az elhagyatott bolt kirakatában fekvő otthontalanban, ott van a hídon áthaladó szerelmesekben, ott van az antikváriumban keresgélő idős úrban, ott van az éppen felszállóban. ott van minden 'szembejövőben'. ott van minden 'hátatfordítóban'.

mert pest kifújja budát.

estenként mosódnak el igazán a körvonalak. mikor minden lassanként elhalkul, akkor szűnik meg igazán a különbség kettőnk között. nincs hát te és én. akkor válunk hát eggyé. édeskés mámorunkból felébredve reggel nem értjük, mi változhatott meg. a mi közé nem került más csak ismét te meg én.
kétszemélyesnévmás.

két személy.
személyes.
a név más.

bgbk.

give me all your love now
'cause for all we know
we might be dead by tomorrow

i can't go on wasting my time
adding scars to my heart
'cause all I hear is
"i'm not ready now"

and i can tell
that you didn't had
to face your mother
losing her lover
without saying goodbye
without saying goodbye
'cause she didn't had time

i don't want to judge
what's in your heart
but if you're not ready for love
how can you be ready for life?
how can you be ready for life?

so let's love fully
and let's love loud
let's love now
'cause soon enough we'll die 

nekem te ne.

ha már minden mulandó 

illékony, ahogyan a pára a letekert ablaküvegen,

ami a mi bőrünktől homályosította be légteret.

ha már minden a változás dinamizmusának van kitéve.

ha már nincsen hely ahova visszatérhetek -

csak az 

itt 

és az 

ott 

kettő közt leszek én egyre inkább

- hontalanabb.

te már nem.

vagy legalábbis nem úgy.

nem annyira.

nem azért.

nem 

nem érdekel.

majd más.

sor-s-törés.

nekem ti ne
nekem csak
csak budapest.

ő csalhat mosolyt az arcra
ő ríkathat meg csupán
ő hozhat fel
vagy fel-edésbe merült gondolatokat.
ő takarhatja el a nem kívánt arcokat.

de ti.
ti egyáltalán nem.

hang-súlyos.

fel akartuk falni egymást.
szerettük volna, ha a másik végleg megsemmisül.
az éhség csillapításának katartikus élményét kívántuk magunkénak.
a jóllakottság kielégítő érzését -
maradék nélkül.

ön-zőség.
ön és ön - önnön küzdelme.

-

aztán valahogy ott maradtam a tányérod szélén.
egy morzsa itt
egy morzsa meg ott
ez lett
ennyi lett hát -
belőlem.

tányérról leszedett -
asztalról lesöpört -
földre lehulló -
padlón elvesző -


a legsúlyosabb -
ami megérinthetetlen.
ami után hiába kapsz,
amit hiába is szorítanál,
ami igazán ki sem csúszhat ujjaid közül.
ami talán ott sem volt.
ami talán nincs is.

csak puszta képzeletünk kegyetlen ámítása.

így nyomja a lelket,
az a kisiklott hit kettőnk ügyében.
a megcsorbult jelentésű szavak visszhangozva a fülben.
a kiüresedett foltok a testen, ahol érintésed hagyta nyomát.
a sálamba ragadt illata budapest utcáin töltött sétáinknak.

lehet, hogy a pont a hangsúlyos.
mégis a kérdőjel nehezedik a testre egyre erősebben.

az én múltamnak nincsenek fiókjai.
hiába kerestek rajta zárat kulccsal.
egymásba fonódva lezáratlanul van -
az én múltam
egy nagy ruhásszekrényben.
odahajítalak be titeket is -
'soha többször már' vagy 'az egyszer talán'

ami rendszeres - az nem maga a rend.

kapcsolataink egy-egy megpattant szál a harisnyán.

fél-múlt.

szóval létezik a múlt és létezik a jelen, kettő között pedig ott imbolyog a félmúlt.
hát ebben a félmúltban vagyok én most. mint a piros és a zöld jelzés közötti sárgán felvillanó jelzőlámpa, vagy mint az éjjelből hajnalba váltó égbolt színe, mely vörösesen tűz be a félig behúzott függönyön át. vagy mint az elhangzott szavak és a válaszra nyíló száj közötti édeskés csend. 

vagy mint az extázis utáni hirtelen kiüresedés, pihegős testtel várva a következő katarzis élményét.

vagy mint egy tökéletesen megkomponált dalban az egyik hang lassú elhalkulása, majd várni valamilyen egészen új dallam felcsendülését.

valahogyan így fogalmazhatnám meg. 

félmúlt - egyeseknek félelem. a hajlandóság hiánya. a következő lépés előtti megtorpanás. az emlékek szorongató ujjai a testen. sötétben burkolózó újdonság kopogtatása az ajtón. 

félmúlt - mint örökösen ismétlődő mérföldkövek, amit csak átugorni lehet.

mindannyian egy-egy bújócskát játszunk. 

egyszer te leszel hunyó, és én bújok meg. 

máskor pedig én kereslek téged szünös-szüntelen. 

megtaláljuk egymást?

előbb vagy utóbb egészen biztosan.

de amint búvóhelyünk ismertté válik,

a játék véget is ér.

ide-oda.

és te miben hiszel? létezik-e isten?
azt hiszem, én a zenében hiszek. mert mindig rám cáfol.

aztán csak álltunk ott. a szaxofonos előtt, hajnalban az astoria üresen kongó aluljárójában.
és ismét.
igen, ismét megbabonázott.
talán, nem sejti mennyire sokat jelent ő nekem.
hogy kisírt szemből általa újabb és újabb könnycseppek képesek legördülni az arcon.
hogy emberek jöhetnek, emberek mehetnek,
érzések felgyulladhatnak, majd hirtelen hamuvá porladhatnak.

véletlenek vagy a sors. számomra már egészen mindegy.
mert a be nem zárt ajtók mindig, mindig kinyílnak.
egészen halkan csúsznak be az életünkbe.
majd hatalmas robajjal csapják be maguk mögött az ajtót.
és nem marad más belőle csak egy újabb falrepedés.

egy évvel közelebb vagy egy évvel távolabb önmagamtól.
általuk vagy általam felépítve.

háromszázhatvanötnap.
számtalan kavargó emlékkép emlékként a fejben -
szüntelen felébredések. fájdalmas lezárások.
ámító szavak. hiteltelen érintések.
lángba gyúlt szemek - kialudt tekintetek.
a bőr melege és lélek hidegsége. vagy a bőr hidegsége és a lélek melege.

talán hálásnak kellene lennem.
hálásnak az életnek - a kiszámíthatatlan létével.
azzal, hogy bár sosem örökké, de mellém szegődtök.
pár lépést teszünk meg együtt, majd elkanyarodtok.
és
egyedül folytatom tovább az utamat.
amíg elér hozzám az árnyékképetek - addig fáj hiányotok.
aztán már egy árny sem marad belőletek.

lehetnek miértek.
megválaszolatlanul keringhetnek a térben.
de nincs más csak a
csend.

hallgatás a búcsúzáskor.
nesztelenség budapest utcáin.
és bár nem szeretlek budapest
igazán nem szeretlek - mégis egyre közelebb kerülsz hozzám.
bár nem szeretem
bár nem képes az agy felfogni
ahogyan és ahova sodorsz - mégis mosolyra húzódik a száj hulló könnyeim között.

budapest - te vagy az én emlékdobozom.
nem én nyitlak ki bár - te nyitod ki önmagad.
elém hajítod azt, amiről talán elfeledkeztem.
elém teszed az elvarratlan szálakat, hogy újból begubancolhassam.
elém, hogy kiegyenesítsem
elém, hogy végleg elvághassam.

nem.
az ember nem üresedhet ki.
nem.
nem lehet üresen kongó lélek a testben.
hanem.
az élmények kuszasága.
hanem.
az arcok, az illatok, az érintések, a hangok, a helyek, az érzések káosza.
lehet ott bent.

egyszer majd eltűnik a kérdőjel is.