elég merész vagy-e az élethez.

nap mint nap felbukkanó kérdés az életem. hogy lesz-e olyan amilyenek elképzelem. hogy kilyukad-e a célhoz amit kitűztem magam elé. hogy körülöttem lesznek-e azok az emberek, akik jelen pillanatban próbálnak engem terelgetni. hogy ott lesz a vége felé az a nagymama csengerina, aki elégedetten meséli el rövid, ám tartalmas életútját az unokáinak. hogy lesznek-e unokák. hogy lesz-e szőke fürtös hajú, kék szemű lányom. hogy magam mögött tudhatok-e egy világ körüli utat. hogy lesz-e a kertemben kis tó híddal. hogy lesz-e merszem kerítés nélküli házban élni. hogy leszek-e szerelmes, örökké. 
de olyan nincs hogy örökké. 
vagyunk, mi, gyarló emberek, akik beszorultak egy mókuskerékbe.
hogy vannak a reggelek. kávécigi..telefon,természetesen fészbuk. 
hogy van a hosszadalmas készülődés egy olyan kinézetért, ami igazából csak egy álca.egy álarc.kifejezhet téged, de ami legbelül van, azt csak azok értékelhetik és érezhetik, akiket közel engedsz magadhoz.
hogy van az óvoda, általános iskola, gimi és egyetem. ebben a szép, meghatározott sorrendben. hogy lesz majd egy munkahely, ahol minden reggel ugyanakkor kezdesz, de természetesen túlórázol.
hogy az álmodózó perceidben, harmincvalahány éves fejjel, elkalandozol. hogy mit szerettél volna tizenévesen. 
mindent csak, a jelenlegi helyzetet nem.
szabadságot.

pedig... a szabadság igazából ingyen van. 
itt hagyhatsz bármit. mégsem teszed.
vágyakozol, aztán maradsz. mert gyenge vagy.

de mikor tennéd meg, ha nem most? mikor mennél...amikor már késő lenne.

a remény utca.

aztán az elmélkedések és a gondolatok kavarognak tovább. fülemben csengenek a szavak, melyek vad ábrándok, de éppoly vonzóak.

változol. ahogy veled más is. az útjaitok sokszor keresztezi egymást, olykor észrevehetetlenül. sodródunk, de hogy hova lyukadunk ki, azt nem tudjuk.
nem is akarom tán. csak azt a biztonságot, hogy az a valami, amit nevezhetünk sorsnak, ebben majd nekem kedvez.

csak légy.