tudjátok, van az az érzés, mikor ültök egy mozifilm levetítésén és magával ragad a film, elvarázsol ,elvisz egy egészen más dimenzióban, ahol olyan érzésed támad, hogy igen, lehet izgalmas az életed, érezheted magadat boldognak, elkerülhetnek a gondok, a monoton és szürke hétköznapok. teljesen magába szippant és már szó szerint el is hiszed, amit amolyan 'daydreaming' állapotban elgondolsz magadnak...és akkor... jön a film vége, azzal a nyomasztó stáblistával és elfog az érzés, hogy egyedül vagy. hogy a film befejezése után nincs egy ember sem, akit felhívhatnál, hogy mesélj neki vagy csak simán érdeklődj felőle, hogy esetleg elhívd egy találkozóra éjjelek éjjelén. elkorcsosult egy világban élünk.
nem is tudom mi van mostanság velem. valahogy elvesztem ebben a nagyvilágban, csalódtam az emberekben, sokszor céltalanul keringek és ... valami kiszakadt. nem tudom,hogy mikor és hogyan, de az az ürességérzés már jó ideje nyomaszt legbelül. ahogy májusban vége lett valaminek, ami több mint egy évig a részem volt. és amit az agyam önkényes módon kitörölt az emlékezetemből. aztán volt és most is van egy személy aki tavaly nyár óta egy nagyon fontos szerepet játszik az életemben. valószínűleg ezzel ő maga nincs tisztában, talán addig jó, maradok nyárfa levél, ahogy illik. de amióta az életem egy hatalmas, száznyolcvan fokos fordulatot vett, azóta nem találom a helyemet.
sosem voltam híve, az ennyire személyes hangvételű blogbejegyzéseknek. de...az ember észreveszi, hogy körbe van véve felületes kapcsolatokkal. akármilyen általánosan is hangzik, de tény és való, hogy sokunknak elég, ha a másik személyt megismerjük..egy szintig. addig amíg tudjuk, hogy nem fog tőlünk függeni, és mi se tőle. ameddig van a sziasziamizujshogyvagy kapcsolat, amitől hadd ne mondjam a hányinger kerülget. kevesen képesek odáig eljutni vagy hogy mondjam elmerészkedni, hogy valaki teljesen megnyíljon neki. azt hiszik ismerik, azt hiszik ismernek, pedig az az idő, amíg valaki kibontakozik, bizony nem hetek és hónapok kérdése. több, jóval több.
pedig én szeretnék megnyílni. olyan embernek, aki nem vonja fel a szemöldökét egyes mondataimon, aki nem vág hátba egy gyámoltalan pillanatban, aki nem csak érdekből kívánja a társaságomat, aki nem csak a baráti körét akarja velem szélesíteni. olyan embernek szeretném magamat teljesen odaadni, mindenféle erotikus hátsó gondolatok és melléértelmezések nélkül, aki képes megérteni, képes minden marhaságban benne lenni, akit nem zavar az idő nyomasztó múlása, akit nem zavar az eső szakadatlan esése, aki nem hivatkozik a szar kedvre, aki amolyan nagy betűsen ÉL és képes ezt az életet megosztani másokkal.
de ettől függetlenül túlságosan hamar is megnyílok. nem figyelem a jeleket, nem veszem észre a hazugságokat, nem veszem figyelembe a saját érdekeimet, hanem foglalkozom másokkal.
és hogy merre tovább?
a célok ott vannak a fejemben. a kép előttem lebeg. a kérdés csak az, képes leszek-e arra, hogy elvonuljak, hogy hagyjam magamat a jó irány sodródni, hogy engedek azoknak, akik tényleg mellettem állnak, hogy hiszek abban hogy képesek engem szeretni.
hogy lesz megint csengerina, aki egyedül is megáll a saját lábán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése