tétova.

csak abból próbálom összerakni magamat.
emlékfoszlányokból.
tapasztalatdarabokból.
emberi érintésekből.
elkallódott szavakból.
önfeledt nevetésekből.
lecsorduló könnycseppekből.

belőle.
belőled.
belőlük.
belőlem.
belőlünk.

bizonytalanság.
a szó, mely úgy hallatszik a fejedben, mint egy üres szobában megkongatott harang.
jobbra és balra.
ki tudja mikor áll meg.
hogy ki húzta meg.
és mi állítja meg.
de csak kong.
jobbra és balra.

ó,a fene.
tudjátok. belém égtetek. ti, mind egytől egyig.
az arcotok kitörölhetetlenül az emlékeim közt.
hangotok szüntelen a fülemben csengve.
érintésetek a bőrömön ragadva.
cipelve magammal addig, az utolsó állomásig.
mert hiába keressük az okot.
miért kellett itt. miért így. miért ekkor.
miért volt ott. miért úgy. miért akkor.
igen,ti, mind egytől egyig.
elkísértek engem.
állhatok úgy, mint a fák az autópályán.
suhanhattok el mellettem.
lehettek megállók, ahol megpihenhetek.
lehettek emelkedők. izgalmakkal és kihívásokkal.
lehettek lejtők. keserű zuhanással.
tarthat éveken át. összefonódva.
de csupán pár pillanatig. éppen megérintve egymást.

a végén ugyan összerakom.
a végén összeér minden szál.
ahol most csomó van, az majd kioldja magát.
ami elszakadt, az majd összeforr.
a végén nem lesznek megválaszolatlan kérdések, elharapott félmondatok, elfojtott szavak.

hihetsz csodás véletlenekben.
vagy a sors kezében.
nevezheted istennek, mindenhatónak, a csodatévőnek.
keresheted az okot.
de azt ugyan sosem fogod megtalálni.
ugyanis.
sötétben tapogatózunk mi, mind.
a kérdés, hogy rálelünk-e arra.