2014. november 30., vasárnap

űr-ess.

kezd minden évszak kísértetesiesen is egymáshoz hasonulni. hogy aztán fogat összeszorítva állok elébe a következőnek. mert olyan, mintha nem ismernénk - nem ismerhetnénk - azt, ami előttünk áll, de aztán mégis... pusztán egy kronologikus időcsavar az egész.
nincsenek már titkok, csak egy jól megírt forgatókönyv az életünk.
itt nincsen már min meglepődnünk, itt nem a véletlenek és a sorsok vannak.
csak te meg én és ő.
ahogyan a tél első éjszakája sem különb az ősz utolsó napnyugtájától.
hogy a nappalok is csak váltják szüntelenül és rezzenéstelenül az éjszakákat.
végül aztán észre sem veszed, hogy hány napot is hagytál magad után. azóta.
csak hirtelen arra eszmélsz, hogy áthatolhatatlan burokban vagy.
hogy már nem tudod, meddig is bírhatja az emberlánya érintés nélkül.
milyen érzés is, mikor ujjak játszadoznak a hajtincseid között.
milyen az, mikor egy kéz simul az arcodhoz.
milyen, mikor hűvös ujjbegyek érintik a hátad közepét.
hogy a libabőr nem más, mint az emberi test közelségének hiánya.

két személy közt ott az ajtó.
de lesz-e majd, ki nem hagy nyomot a távozásakor?
aki csupán megjelenik és illedelmesen továbbáll. eltűnésével nem rombolva le vastag falakat.
hát kérdem - hány perc is egy ember?

gondolhatunk majd olyanra, amire nem szabadna?
tilos képzelgéseinknek ki szab aztán megálljt?

arcok és villanypóznák.
villanypóznák és arcok.
egymást követően pásztázzák az utunkat.
csak kérlek, azt mondd meg, hát merre futunk végül ki?

meddig bírhatja még a lélek a folyamatos ajtónyitogatást és ajtóbecsapódást?
mikor fárad majd végérvényesen bele, és húzza magára a nehéz vasrácsot.











Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése