vasárnapi szösszenet.

van abban valami ijesztően megnyugtató, hogy olyan tipikusan vasárnapi hangulat van. hogy budán ülök egy konyhában,ami nem az enyém. hogy körülöttem gomolyog a cigarettafüst. hogy eszeveszettül fáj a fejem a tegnapi aljafröccstől. de aztán mégiscsak elmosolyodok. mert imádom ezt a tél kezdeti szürkeséget, hogy beburkolózom a sálba. hogy ilyenkor jobban esik minden érintés, minden ölelés. hogy bár temérdek ruha választ el minket egymástól,mégis érezzük a másik bőrének melegét.
hogy valami felsőbb hatalomban kezdhetsz el hinni, mikor furcsa módon sok a véletlen körülötted. hogy olyan az életed,mint egy jól megrendezett film. egy olyan lánc,aminek a végén ott van az a bizonyos  kapocs. ami bár végtelennek tűnik, de egyáltalán nem az. hogy mindenki csak egy szereplő, összefügg minden pont, minden helyszín, minden ember, minden érzés. ahogyan csak hirtelen megjelennek, bár már nem kavarnak nagy port maguk körül,csupán csendben felbukkanak a semmiből. közben azon tűnődsz, hova is tűntek el a régi érzelmek. miképpen változik át, s akarva ez miért nincsen így. hova szállt el négy -öt év. miképpen törnek elő a múlt foszlányai, máshogyan, egészen másképp.
s lesz-e ez így mással is. talán pont veled. hogy már nem érzem késként a mellkasamban, már nem forgatja semmi, már gyógyul a seb. 
hogy látvány, már csak látvány lesz. se több, se kevesebb már. egyszerű azonosítás érzelmek nélkül. pusztán és szárazon. és hogy erre képes -e az ember,ha mégiscsak ember. kérhetünk-e magunktól olyat,amire képtelenek vagyunk. mert igazából nincs más. arcok, testek, mögöttük a lélek, amit nem erőszakolhatunk meg.