2012. február 15., szerda

túl nehéz, hogy elmondjam

egyszerűen képtelen vagyok megállni, hogy írjak. úgy érzem, ez az egyetlen amit, most muszáj megtennem.
szeretem az életemet, szeretem mikor elalvás előtt felhúzom a meleg zsenília zoknimat. szeretem mikor a buszvezetők integetnek egymásnak vezetés közben. szeretem mikor a hajamat fújja a szél. szeretem érezni a régi könyvek illatát. szeretem hordani a mustársárga sapkámat. szeretek reggelente az iskola felé sétálni, s ahelyett, hogy a földet bámulnám, felnézek, és elcsodálkozom mennyi szép épület van Budapesten... csak épp nem vesszük észre.

de mégis.

úgy érzem valami hiányzik. valamiért üres vagyok, s nem tudok rájönni mi az, ami kellene.
az idő kiesik a kezeim között, a napok csak telnek, az életem is csak rövidebb lesz, s nem hosszabb. napról napra. why do I waste the time? van egy határ, amin nem tudok átlépni. egy határ, ahol a szívem és az eszem már nem egy úton halad. előkerülnek a mindig is utált miértek. a bizonytalanság, a tanácstalanság. ami egyre jobban beletaszít az elkeseredésbe. hullámvölgyek. egyszer fent, és egyszer lent. mert az élet néha dögös, néha ködös. már csak két nap. onnantól erősnek kell lennem. ennyi időt hagyok magamnak, hogy a gondolataimat rendezzem. sikerülnie kell, mert ami nem öl meg , az ugye megerősít.

s majd úgyis eljön egy újabb harc.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése