de nem teszem.
mert akármennyire is igyekszem összeszedni a gondolataimat és az emlékeimet, mindig kudarcba fulladok.
sosem éreztem még magamat ennyire boldognak és elveszettnek egyaránt. az emberek még mindig is jönnek és mennek. hirtelen lépnek be a mindennapjaimba és keserédesen távoznak, maguk után hagyva azt az űrt, amit senki más nem pótolhat...hazudnék, ha azt mondanám, nem hiányoznak, hogy nem gondolok rájuk nap mint nap, hogy nem csendül fel a hangjuk a fülemben, hogy nem fordul meg a fejemben a ' mi lett volna, ha...'.
mind falevelek vagyunk, akik bolyogunk a szélben. összekoccanunk. leesünk. engedünk a fuvallatnak és újból felszállunk. ilyen a mi életünk is, aztán majd egyszer vége lesz.
azt mondják, felesleges arról írni, mi történt velem. az érzéseimet éreznem kell, a gondolataimat pedig másban kifejezni.
változó érzéseim vannak budapesttel kapcsolatban. őszintén, meg lehet kövezni, de nem szeretek itt élni. az ember többsége visszataszítóan viselkedik, önzőek...mindenki siet, lökdösi a másikat és süt róluk a boldogtalanság. pénz ide vagy oda...nem ezen múlik.
szóval mikor az unalmas kertvárosi utcánkból bemerészkedek a belvárosba mindig előre elfog az undor, mi fog ma rám várni. aztán sokszor rám tör a budapest iránti vonzalom. hogy megölelném az egész várost a gusztustalanul viselkedő büdős emberekkel, a piszkos aluljárókkal, a duna csobogásával együtt. ahogyan ma is.
újabb csodálatos helyet fedeztem fel, ami magamhoz képest szokatlanul, meghatott. nem tudom mit rejt magában a második kerület, zugliget és a rózsadomb...de egyszerűen csodálatos. ahogyan kering ott ez a 291-es busz és úgy érzed magad mint egy eldugott francia kertvárosi kerületben...bámulatba ejtő.
meghatott az az idős angol pár is, akik szintén velem együtt utaztak. ők nem látják budapest szépsége mögött rejlő bánatot, pesszimizmust, kilátástalanságot. ők csak azt látják, ami van, amit első pillantáskor tapasztalunk. megcsodálják a margit-hídon átmenve a naplementét, ahogy az utolsó napsugarak narancssárgásra festik a parlament falait, a kacskaringós gábor áron utcát, a vígszínházat.. ami mellett mi unottan megyünk el nap mint nap.
idős koromban én is utazgatni szeretnék...vagyis igazából egész életemben. vennék egy nagy túratáskát bele pedig kicsiny életemet pakolnám. és mennék. mert mikor mennék ha nem most.
de aztán mindig itt ragadok. mert hiába a sok álmodozás, egy hétfői napon megelégszem a könyvtárban terjengő régi kötetek illatával és a hazafelé tartó énem éneklésével a kihalt utcánkon.
nincs más célom ebben az életben, mint hogy örömet okozzak. hogy ott legyek mindenkinek, ha baj van. hogy ne érezzék magukat elveszettnek. hogy kicsiny és unalmasnak vélt életüket legalább egy pillanatra is de bearanyozhassam.
nincsenek nagy álmaim. letettem már arról, hogy híres színésznő vagy énekesnő leszek. arról is, hogy majd könyvbe írják a nevemet. hogy egyáltalán tudni fogja bárki is ki volt az a csengeri viktorina.
egy a több milliárd közül.
de ki tudja, lehet hogy valakinek az egész világ.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése