ha már úgyis amolyan kapuzárási pánikom van, és percről percre változik a fejemben az az elképzelés, mégis mi lenne az a munka, ami azon túl, hogy egész jövedelmező, még élvezem is...na az ilyesfajta gondolkodásom miatt következik ez a blogbejegyzés.
tehát biztosan mindenkinek volt természetismeret órája elsős korában. nekem is volt, mint minden lelkes hat-hét éves gyereknek. nem emlékszem pontosan mikor is,de talán az első órák között volt egy olyan feladatunk, hogy rajzoljuk le a szép kis üres négyzetbe, hogy mi lenne az a munka, amit majd szívesen dolgozunk, ha majd 'nagyok' leszünk.
rózsaszín barbies iskolástáskájú csengerina vadul elkezdett gondolkozni. nem volt sok elképzelésem, talán csak egyetlen egy. mivel a zene már azóta fontos szerepet játszott az életemben, mióta az eszemet tudtam (meg esetleg előtte is), sőt, énekelni is szerettem, bár dunsztom sem volt róla, hogy milyen hangom van...a zuhanyrózsát meg inkább nem kérdeztem meg erről... szóval pár perc gondolkodás után lerajzoltam egy szép mikrofont. igen. én énekesnő szeretnék lenni.
aztán múltak a percek. olykor átkukkantottam a padtársnőm lapjára, hogy ő mégis mit rajzolt. meg miután mindenki sorjában el kezdte felolvasni és megmutatni a kis alkotását, na akkor ütött belém a villám....
olyan nagy szavak hangzottak el: orvos, építész, manager, tanár... csak úgy kapkodtam a fejemet. aztán eszembe jutott, hogy mégis mit szólnának itthon, ha énekesnő lennék. valószínűleg a kissé reális beállítottságú szüleimnek minden lenne, csak öröm nem. meg hát miért is szeretnék én énekesnő lenni, mikor azt se tudom, hogy jó hangom van-e.
a radírt gyorsan felkapva próbáltam eltűntetni a rajzot, még mielőtt rám került volna a sor. képzeletemben szinte már hallottam az osztálytársaim nevetését, ahogyan egyszerre tartják komikusnak és álomszerűnek az elképzelésemet. ezt pedig nem engedhettem meg magamnak.
de más ötletem nemigen volt.(bár a sok forma-1 konzul hatására, apukám hűen hitte, hogy én leszek az első női forma 1-es pilóta...) ezért mivel hatalmas állatmániában szenvedtem, és sokat jártunk kisállateledel boltokba, így, úgy gondoltam, hogy a kisállateledes eladói szakma biztos jobb lesz, mint egy puszta énekesnői állás.
mondanom sem kell, ezt a habi rajzot és felvetést egyáltalán nem éreztem magaménak. valahogy itt kezdődött el az az örökös dilemmám, ami a mai napig is tart.
aztán persze nem állt meg az élet az énekesnői álmokkal, amik persze valahol mindig is ott lappangtak és lappanganak most is a fejemben.
no de, aztán elkapott engem a láz: könyvek, filmek, filmek, könyvek, még több film és még több könyv. na és persze a jó öreg harry potter... elsős-másodikos koromban kész összeesküvés elméletet szőttem ki, hogy mégis hogy tegyem el láb alól emma watsont. naivan persze nem gondoltam bele, hogy mit érne egy magyar kislánnyal az angliai filmipar, aki a 'yes'-en és a 'no'-n kívül és némi számítógépen angol nyelvtudáson túl nem tud semmi egyebet.
ettől függetlenül vadul szövőgettem az álmomat. rengeteg színdarabot találtam ki és játszottam el egymagamban. otthon, a négyfal között. és vártam, hogy majd valaki észrevegyen a négyfal között. (hogy is gondolhattam volna)
szóval miután arról is lemondtam, hogy én legyez az új hermione granger, már komolyabban kellett gondolkodnom a továbbtanuláson.
a hatosztályos gimnáziumnak már úgy kezdtem neki: hogy igen, belőlem állatorvos lesz.
ez tűnt a legjobb választásnak: vannak állatok, és mégsem egy állateledeles lesz belőlem. gyógyíthatók. doktor leszek. mindenki örül, majd a hatalmas posztomnak. anyu és apu sem szomorú. egy injekció az egyik kutyus popójába. másiknak egy kis műtét. vérrel nincs baj, mert majdnem olyan, mint a ketchup.szóval gond egy szál se. ez lesz az életem célja.
aztán a biológia fakt évekkel később rádöbbentett, hogy nem. nem ez.
újabb döntések előtt álltam. kattogott az agyam, befolyásolt a környezet, a gimnázium, a versenyistálló... és hirtelen a meghallottam a szót: pszichológus.
ez azért mégiscsak valami, gondoltam. mert lényegében kapcsolódik a biológiához. mégsem múlik , jobb esetben, mások élete rajtam. nincs vér. van tisztelet. és a legvégső pont, hogy na ide rengeteg pont kell majd a felvételihez. ami szintén jó, mert kemény gimi után kemény egyetem. biztos ez az élet rendje.
ez az elhatározásom úgy érettségi előtt egy évvel fuccsolt be. apukám, mikor 16 éves voltam, a kezembe nyomott egy fényképezőgépet. és megfertőzött. kaptam pár pozitív visszacsatolást. publikálták egy képemet. kifejezhettem önmagamat. teljesen magával varázsolt.
jelentkeztem mome előkészítőre, mome fotótanfolyamra. jártam kiállításokra. hirtelen a semmiből szinte belecsöppentem a 'művészéletbe'.
mondanom sem kell, hogy egészen az érettségéig fotós szerettem volna lenni. minden naivságomat magamra ruháztam, és nem érdekelt mások véleménye. az sem, hogy a gimnáziumom zöme megvetéssel nézett rám, mert a művészet az nem járható út. az maradjon meg csak az embernek, mint hobbi. az orvos, a mérnök, a jogász...na azok a nagyemberek. legalábbi ők ezt vallották.
valahogy ilyen vegyes érzésekkel végződött a gimnáziumi pályafutásom. és végül most a bkf művészet karának design-és művészetelmélet szakára járok ( a fotós felvételi természetesen nem jött össze elsőre a momén). bármit is takarjon ez. most bölcsész vagyok-e vagy művészettel foglalkozó személy. mi lesz velem. mennyivel leszek majd több e három év után.
igazából nem tudom.
de vannak terveim. mert egyszerre akarok lenni minden és semmi. valahogy ezért jó a színészeknek, mert ők mindegyikbe belekóstolhatnak. egyik nap még titkárnők, aztán meg orvosok. de valahogy én is így akarok élni. nem egy dologra koncentrálni. hanem többre. mert érdekel a varrás, a grafika, az idegenvezetés, a zenélés, a pszichológia, a művészet managment és a zene managment, a klipkészítés (mert hát minden számhoz elképzelek egy videóklipet és a tököm tele van, hogy nem olyan lesz, amilyet elgondoltam), az illusztrálás, a fotózás, az írás, a színészet.... no de az élet túl rövid mindenhez.
választani pedig még mindig nem tudok. de egy biztos, a főiskolát nem bántam meg, mert olyan embereket ismertem meg általa, akik iránt már évek óta csak vágytam. akik megértenek, akik picit olyanok mint én, egy picit mások is,de csodásak.
ha elmentem volna egy olyan egyetemre, ahol egy előadáson átlagosan 400 diák van, akkor biztos nem indultam volna el azon az úton, ahol épp most járok.
önmagam megismerésének rögös, de boldogító útján.
.jpg)
tehát biztosan mindenkinek volt természetismeret órája elsős korában. nekem is volt, mint minden lelkes hat-hét éves gyereknek. nem emlékszem pontosan mikor is,de talán az első órák között volt egy olyan feladatunk, hogy rajzoljuk le a szép kis üres négyzetbe, hogy mi lenne az a munka, amit majd szívesen dolgozunk, ha majd 'nagyok' leszünk.
rózsaszín barbies iskolástáskájú csengerina vadul elkezdett gondolkozni. nem volt sok elképzelésem, talán csak egyetlen egy. mivel a zene már azóta fontos szerepet játszott az életemben, mióta az eszemet tudtam (meg esetleg előtte is), sőt, énekelni is szerettem, bár dunsztom sem volt róla, hogy milyen hangom van...a zuhanyrózsát meg inkább nem kérdeztem meg erről... szóval pár perc gondolkodás után lerajzoltam egy szép mikrofont. igen. én énekesnő szeretnék lenni.
aztán múltak a percek. olykor átkukkantottam a padtársnőm lapjára, hogy ő mégis mit rajzolt. meg miután mindenki sorjában el kezdte felolvasni és megmutatni a kis alkotását, na akkor ütött belém a villám....
olyan nagy szavak hangzottak el: orvos, építész, manager, tanár... csak úgy kapkodtam a fejemet. aztán eszembe jutott, hogy mégis mit szólnának itthon, ha énekesnő lennék. valószínűleg a kissé reális beállítottságú szüleimnek minden lenne, csak öröm nem. meg hát miért is szeretnék én énekesnő lenni, mikor azt se tudom, hogy jó hangom van-e.
a radírt gyorsan felkapva próbáltam eltűntetni a rajzot, még mielőtt rám került volna a sor. képzeletemben szinte már hallottam az osztálytársaim nevetését, ahogyan egyszerre tartják komikusnak és álomszerűnek az elképzelésemet. ezt pedig nem engedhettem meg magamnak.
de más ötletem nemigen volt.(bár a sok forma-1 konzul hatására, apukám hűen hitte, hogy én leszek az első női forma 1-es pilóta...) ezért mivel hatalmas állatmániában szenvedtem, és sokat jártunk kisállateledel boltokba, így, úgy gondoltam, hogy a kisállateledes eladói szakma biztos jobb lesz, mint egy puszta énekesnői állás.
mondanom sem kell, ezt a habi rajzot és felvetést egyáltalán nem éreztem magaménak. valahogy itt kezdődött el az az örökös dilemmám, ami a mai napig is tart.
aztán persze nem állt meg az élet az énekesnői álmokkal, amik persze valahol mindig is ott lappangtak és lappanganak most is a fejemben.
no de, aztán elkapott engem a láz: könyvek, filmek, filmek, könyvek, még több film és még több könyv. na és persze a jó öreg harry potter... elsős-másodikos koromban kész összeesküvés elméletet szőttem ki, hogy mégis hogy tegyem el láb alól emma watsont. naivan persze nem gondoltam bele, hogy mit érne egy magyar kislánnyal az angliai filmipar, aki a 'yes'-en és a 'no'-n kívül és némi számítógépen angol nyelvtudáson túl nem tud semmi egyebet.
ettől függetlenül vadul szövőgettem az álmomat. rengeteg színdarabot találtam ki és játszottam el egymagamban. otthon, a négyfal között. és vártam, hogy majd valaki észrevegyen a négyfal között. (hogy is gondolhattam volna)
szóval miután arról is lemondtam, hogy én legyez az új hermione granger, már komolyabban kellett gondolkodnom a továbbtanuláson.
a hatosztályos gimnáziumnak már úgy kezdtem neki: hogy igen, belőlem állatorvos lesz.
ez tűnt a legjobb választásnak: vannak állatok, és mégsem egy állateledeles lesz belőlem. gyógyíthatók. doktor leszek. mindenki örül, majd a hatalmas posztomnak. anyu és apu sem szomorú. egy injekció az egyik kutyus popójába. másiknak egy kis műtét. vérrel nincs baj, mert majdnem olyan, mint a ketchup.szóval gond egy szál se. ez lesz az életem célja.
aztán a biológia fakt évekkel később rádöbbentett, hogy nem. nem ez.
újabb döntések előtt álltam. kattogott az agyam, befolyásolt a környezet, a gimnázium, a versenyistálló... és hirtelen a meghallottam a szót: pszichológus.
ez azért mégiscsak valami, gondoltam. mert lényegében kapcsolódik a biológiához. mégsem múlik , jobb esetben, mások élete rajtam. nincs vér. van tisztelet. és a legvégső pont, hogy na ide rengeteg pont kell majd a felvételihez. ami szintén jó, mert kemény gimi után kemény egyetem. biztos ez az élet rendje.
ez az elhatározásom úgy érettségi előtt egy évvel fuccsolt be. apukám, mikor 16 éves voltam, a kezembe nyomott egy fényképezőgépet. és megfertőzött. kaptam pár pozitív visszacsatolást. publikálták egy képemet. kifejezhettem önmagamat. teljesen magával varázsolt.
jelentkeztem mome előkészítőre, mome fotótanfolyamra. jártam kiállításokra. hirtelen a semmiből szinte belecsöppentem a 'művészéletbe'.
mondanom sem kell, hogy egészen az érettségéig fotós szerettem volna lenni. minden naivságomat magamra ruháztam, és nem érdekelt mások véleménye. az sem, hogy a gimnáziumom zöme megvetéssel nézett rám, mert a művészet az nem járható út. az maradjon meg csak az embernek, mint hobbi. az orvos, a mérnök, a jogász...na azok a nagyemberek. legalábbi ők ezt vallották.
valahogy ilyen vegyes érzésekkel végződött a gimnáziumi pályafutásom. és végül most a bkf művészet karának design-és művészetelmélet szakára járok ( a fotós felvételi természetesen nem jött össze elsőre a momén). bármit is takarjon ez. most bölcsész vagyok-e vagy művészettel foglalkozó személy. mi lesz velem. mennyivel leszek majd több e három év után.
igazából nem tudom.
de vannak terveim. mert egyszerre akarok lenni minden és semmi. valahogy ezért jó a színészeknek, mert ők mindegyikbe belekóstolhatnak. egyik nap még titkárnők, aztán meg orvosok. de valahogy én is így akarok élni. nem egy dologra koncentrálni. hanem többre. mert érdekel a varrás, a grafika, az idegenvezetés, a zenélés, a pszichológia, a művészet managment és a zene managment, a klipkészítés (mert hát minden számhoz elképzelek egy videóklipet és a tököm tele van, hogy nem olyan lesz, amilyet elgondoltam), az illusztrálás, a fotózás, az írás, a színészet.... no de az élet túl rövid mindenhez.
választani pedig még mindig nem tudok. de egy biztos, a főiskolát nem bántam meg, mert olyan embereket ismertem meg általa, akik iránt már évek óta csak vágytam. akik megértenek, akik picit olyanok mint én, egy picit mások is,de csodásak.
ha elmentem volna egy olyan egyetemre, ahol egy előadáson átlagosan 400 diák van, akkor biztos nem indultam volna el azon az úton, ahol épp most járok.
önmagam megismerésének rögös, de boldogító útján.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése