lehet kint húszcentis a hó, csapdoshatja az ablakot a fagyos szél, kopoghat a tetőn ezer meg ezer esőcsepp, úszhat fényár a hajnali napfénytől.
a libabőr mégsem miattuk jelenik meg a testen.
bármikor, mikor rátok gondolok.
bármikor, mikor rájövök, hogy nem vagyok más csupán, mint apa sarokba hajított festékes vászna.
vagy nem több, mint anya le nem írt verstöredékei.
hogy nincs más - viszem ezeket tovább immár a saját hátamon.
amit ők nem - hát azt talán majd én.
vagy még én sem.
elérdektelenedtek a szavaitok. ahogyan az itt felejtett tárgyaitokból is kiszaladt az élet hirtelen.
maradhatna az illat. marad, hathatna az érintés. maradhat a hang.
maradnak budapest utcái,,,
mert nekem ez a piszkos város az emlékkönyvem.
bárhol nyitom hát ki, teli sorokat találok.
bevillanó képeket a régmúltból... és közben azt kívánom -
bárcsak láthatnálak úgy, mint először.
a meg nem érintésnél a megérthetetlen szorítja a szívet jobban.
minden kimondott szó.
minden egyes mondat, mely elhagyja a szánkat.
minden egyes ajakba harapás-
minden őszintétlen tett.
minden mozdulat, melyben a felejtés uralmát hisszük.
minden egyes kínos találkozás önmagunkkal.
minden kéz - mely engem érint.
ez te.
ez meg én.
a tökéletlenség - az életlenség mivoltával.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése