csak úgy.

elhatároztam és megteszem.

tavaszodik, mégis rám tört az a fajta nyomott és frusztráló érzés, amivel utoljára ősszel találkoztam. 
mert félek.
félek attól, hogy az életem egy vakvágányra kerül. félek attól, hogy monoton és szürke lesz minden körülöttem. félek attól, hogy sosem fogom megtalálni a másik-énemet. azt, aki megért, teljes mértékben.
amikor az ember iskolát vált, mindig benne van annak a reménynek a szikrája, hogy ez valami más lesz, valami új. egy újabb esély az élettől. 
őszintén, sosem volt szerencsém ezekkel az iskolaváltásokkal. mint általánosban, mint a gimnáziumban és mint most a főiskolán ...az élet csak ismétli önmagát. a kezdeti boldogság és a mindenki mindenkit szeret érzés fokozatosan oszlik széjjel. az emberek eltávolodnak egymástól, klikkekbe tömörülnek, esetleg kibeszélik a többieket és egymás utált személyeivé válnak.
az élet ilyen, mondhatjuk. de bármennyire is próbálok beletörődni, egyszerűen nem megy. 
az én világomban (egyesek előítéleteivel szemben) nem szeret mindenki mindenkit. az emberek különbözőek, egy idő után, mikor leesik az álarc rólunk és megnyilvánul az igazi énünk, akkor akarva-akaratlanul előtörnek az ellentétek. de az a módja, ahogy ez történik körülöttem évről évre egyszerűen olyan mélyen érint, hogy már lassan fizikailag is fáj. igazából mindenki a tökéletes után kajtat. a tökéletes munka, a tökéletes iskola, tökéletes barátok és tökéletes párkapcsolat. ha valami hibádzik, akkor úgy gondoljuk, minden különösebb ok nélkül ott hagyhatjuk azt / a másikat. 
elegem van az önkényes emberekből.

és elegem van magamból is.

nem... nem vagyok depressziós. félreértés ne essék, csak már tizenkilenc évesen úgy érzem elrontottam az életemet. keménynek kellett volna lennem tizenhét évesen és azért az álmomért küzdeni, amiért a mai napig szeretnék. erősnek kellene lennem, de mégsem vagyok az. hát hogy is lehetnék, ha az emberi kapcsolatok terén is alkalmatlan vagyok bármilyen döntésre ?!
vannak azok a klisék, hogy minden elhatározás kérdése meg miegymás. minden nap egy újabb esély, minden este úgy fekszem le, hogy majd holnap más lesz. távol szeretnék lenne a monoton életformától. attól, hogy majd két és fél év múlva lesz egy szennyes diplomapapírom, aztán majd járkálok egyik állásinterjúról a másikra, miközben egyáltalán nem ezt szeretném csinálni. de ha mégis, találnák egy munkát, akkor majd jön egy jó kis házasság, gyerek és majd negyvenévesen (az úgyis olyan kapuzárási pánik időszak) rájövök, hogy drága viktorina, hát nem fogod fel, hogy az életed egy nagy szürke kupac volt..semmi több.

de ha a körülöttem lévőknek el is ecsetelem, ami nyom engem, igazából hidegen hagyja őket. nem is tudom hol, merre olvastam azt, hogy mindenki a saját gondját és baját szereti elújságolni, ha a beszélgetőpartnere teszi ezt, az már lényegtelen. a fő, hogy ő valakinek elmondhassa. a tanácsodat senki nem fogja megfogadni, mindenki a saját feje után megy,szóval kár a gőzért esetleg megpróbálni segíteni. 
bár ha netalántán meg is hallgatnak, az emberek nem vesznek komolyan. 
nem tudnak túlmenni a külsőmön, azon, hogy tizenkilenc helyett kinézek tizenhatnak. mert hogy cuki, alacsony, hosszú szőke hajú..tudjátok.
nem adnak esélyt, hogy megismerjék ki is vagyok. jó nekik, ha ők fejben összeraktak engem olyannak amilyennek ők szeretnék. olyan ez, mint a plátói szerelem. semmi alapja.

tehát végezetül...hogy is mondjam? 
... egyedül vagyok.