2013. március 22., péntek

mossa az eső össze szívünket.

rebbenő szemmel
ülök a fényben,
rózsafa ugrik
át a sövényen,
ugrik a fény is,
gyűlik a felleg,
surran a villám
s már feleselget
fenn a magasban
dörgedelem vad
dörgedelemmel,
kékje lehervad
lenn a tavaknak
s tükre megárad,
jöjj be a házba,
vesd le ruhádat,
már esik is kint,
vesd le az inged,
mossa az eső
össze szívünket.


hogy is van ez?

nincs arra szó, mennyire szeretek utazni. bárhol és bármivel is történjék az. 
szeretek felszállni a buszra. szeretem mikor az emberekkel összetalálkozik a tekintetem. mintha egy kis időre bepillantást nyernék az életébe, mintha lehetőséget adna arra, hogy megismerjem. 
mindig is értékeltem a mosolyt két ember között. vannak azok az agyonhasznált idézetek, hogy a legrövidebb út két ember között, meg hogy mosolyogj a világra és minden szebb lesz tőle. de ez annál több, vagy pont, hogy nem. talán nem is kellene ekkora jelentőséget tulajdonítanunk egy ennyire egyszerű emberi mimikának. természetesnek kellene lennie, de itthon, mintha az emberek félnének boldognak látszani.
elég, hogy ha csak ránézünk egy kisgyerekre és látjuk azt, mennyire érdeklődő és nyitott a világ minden történésére. boldog és boldogtalanra ránevet, próbál minden utazóval valamilyenféle, korlátaihoz szabott emberi kapcsolatot kialakítani.aztán ahogy egyre nagyobbak leszünk, egyre több élettapasztalatot tudunk a hátunk mögött, annál jobban gubózunk be. nézd csak meg hány felnőtt hajtja le a fejét, próbál elszeparálódni a többiektől. rohannak, lökdösődnek, igyekszenek kialakítani egy saját territóriumot maguk körül, ahova senki más nem léphet. aztán másfelől panaszkodnak a világra, hogy mennyire egyedül érzik magukat, de nem veszik észre, hogy igazából ott a bibi, hogy nem is akarnak kapcsolatokat létesíteni...




 
 radiohead - exit music

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése